Képzőművészet
Tolnai Ottó Seres László kiállításához írt megnyitószövege — Dombos Fest, Dombos Wine Club, Kishegyes, 2018. július 7.
Ha valaki, aki nem ismeri, de kíváncsi kabai lórántra, nézze meg a Wikipédia rá vonatkozó szócikket, elképesztően gazdag anyagot talál. Ez az anyag persze attól ilyen gazdag, hogy lóri már jó régen (meglepően régen, 1993-ban) kezdte a munkálkodást és piszok sok mindent és sokfélét csinált. Ami meglepő, az a szerteágazó, sokféle dolog, ami megteremtődik általa.
Vannak tárgyak, melyekről a lelkét egyre inkább elvesztő jelenből nosztalgikusan gondolunk vissza gyerekkorunk felhőtlen világára, egy olyan, lassan kézzelfoghatatlan múltba, amiben mi is ott gyökerezünk valahol, de valahogy a távolodás mégis elhomályosítja az emlékezetet.
Chilf egyfelől traumatikus események terápiás jellegű, vizuális megjelenítésével, másfelől újabban az ehhez köthető vagy ettől független személyes emlékezet, a családi és történeti emléktudat újraírásával kísérletezik. Az alkotó erőteljes kutatói attitűdje a témák szinte művészettörténeti-szociológiai háttérvizsgálatában, képi dokumentációiban és a konkrét téma legapróbb elemekre lebontott analizáló gesztusában, a világegyetem és belső történések viszonyrendszerének megjelenítésében is érvényre jut.
Régóta foglakoztat az, ami nincs a képen, ami nem látható, de jelenlevő. Az eltűnt hiány. Posztmodern eklektika. A galatinai freskók parafrázisai, középkori elemek átvétele, a perspektíva mindenhatóságának megkérdőjelezése, a formák kitakarása és elhagyása stb. Néhány konkrét példa. A Vatikáni Múzeumban látható néhány olyan, régi, szélein szakadt vászon, amelyen úgy tűnik, hogy nincsen semmi. Üveg alatt, előtte elhúzható függöny. Valaminek nyilván lennie kell rajta, valami dereng is. Ehhez hasonlót az orvietoi múzeumban látunk, a fehérre alapozott fatáblákról is lekopott már a kép. A nyomai mégis gyönyörűek. Az eltűnt kép hiánya magával ragadó, jelenléte még láthatatlanságában is olyan erős, hogy nem véletlen a kiállítása.
