Nagyon úgy tűnik tehát, hogy amikor egy filozófus gyermeket vállal, a végén nagyjából ugyanazokra a következtetésekre jut, mint a társadalom bármely más tagja.

Miért tudnak politikai ellenfeleink feldühíteni minket? Olykor miért gyűlöljük őket, és miért megyünk az utcára, hogy szenvedélyesen tüntessünk ellenük? Vagy épp ellenkezőleg: máskor miért vagyunk apatikusak és közönyösek a politikai élet iránt, és miért próbálunk a lehető legtávolabb maradni tőle?

Nem szeretném eltitkolni, hogy Currie könyve – annak ellenére, hogy nagyon humoros és informális nyelvezetet használ – nem könnyű olvasmány. A keményvonalas analitikus filozófiai írásmód meglehetősen technikaivá teszi a művet, különösen az első felét, amelyben Currie bemutatja a saját modelljének konceptuális alapjait, illetve a könyv gerincét alkotó két esettanulmányt.

Márton Miklós írása Andrew Melnyk: A physicalist manifesto. Thoroughly modern materialism c. könyvéről a Kiskátéban

Ha a Föld átlaghőmérsékletének emelkedése nem csökken, a bolygó egy jelentős része a következő évszázadra lakhatatlanná válhat az emberek számára.

Az én nézetem szerint az [oktatási] eszményt számos megfontolás igazolja, de a legfontosabb, hogy erkölcsi kötelességünk a tanulókat, a gyermekeket és mindenkit úgy kezelnünk, hogy tiszteletben tartsuk a személyét: ha nem neveljük őket kritikai gondolkodásra, akkor nem adjuk meg nekik a személyeknek kijáró tiszteletet.

A piac sokak számára „csúnya szónak” számít — a „laikusok” és a véleményformáló értelmiségiek körében egyaránt. A „piaci fundamentalizmus” és a „neoliberalizmus” gyakran használt szitokszavak a nyilvánosságban; mi több, az utóbbi időkben egyre-másra születnek politika- és gazdaságfilozófiai szakmunkák, amelyek a piac erkölcsi korlátaival foglalkoznak. Az ismertetett könyv ezzel a tendenciával megy szembe, mégpedig nem a […]

Filozófiai fogalmak elemzésekor érdemes óvatosan bánnunk az etimológiával. Amikor a felelősségről beszélünk, mindazonáltal igen kézenfekvő kiindulópontnak tűnik: felelősnek lenni annyit tesz, hogy számon kérhetők vagyunk, vagyis megfelelünk azért, amit tettünk, vagy azért, amilyenek vagyunk.

A másikhoz kapcsolódás egyik alapvető formája az empátia. Nem a hétköznapi értelemben vett együttérzésről van szó (ahogyan azt a szerző a szó etimológiájából is levezeti), hanem arról az alapvető tudati képességünkről, hogy a másikat (érzelmeivel, kifejezéseivel együtt) közvetlenül tapasztaljuk meg.

De miért gondolja Laidlaw, hogy az egyéni reflexió és döntéshozatal nem írható le kielégítő módon a fenti skála segítségével? Miért ne mondhatnánk egyszerűen azt, hogy a társadalmi determinizmus foka alacsony, az egyén mozgástere pedig viszonylag nagy?