friss műút

Legfrissebb

Műút-könyvek

Papp Dénes: Vedlés

Én már semmin sem csodálkozom. Legalábbis ami hajdani miskolci társaságunkat illeti, egy irodalmi szalon közönségét, amely közösség tagjairól sorra derül ki, hogy jobbnál jobb költők, írók lettek. Pandora szelencéje kinyílt, és Borsod szomorúsága kiáradt a magyar költészetbe. Így az üstökösszerű pályát befutott Málik Rolandnál, ő írta egyik versébe e kötet szerzőjéről: „Öcsémuram, / egyszem Dénes, / vérem a figyelemben, / […] / ócska gitároddal / ma merre pengeted / a teng-leng életet?” Hát igen, az egykor menthetetlennek feltűnő fiatalember azóta megállta a helyét mint gitáros-énekes, zeneszerző-dalszövegíró, és ez a kötetösszeállítás a bizonyság arra, hogy költőként is. Fő témái az élet szélső helyzetei, pontosabban ahogyan azok a mindennapisággal találkoznak, ötvöződnek. Sűrű szövésű, veretes versei „tűzkalitkák”, álomcsapdák. Különös seregszemle az övé, szenvtelen számbavétel, megvesztegethetetlen pókerarc. Mint versének hadifoglya, akit „lehetetlen rajtakapni, / mikor csepegtet mézet / meghurcolt élete egyetlen, / óriási mondatába.” Papp Dénes költői világának jelmondata lehetne, amit dalszövegéből idézek: „…ha nem akartad a halált, / sosem éltél igazán.” (Nyilas Atilla)

Tovább »
Bárány Tibor: A művészet hétköznapjai

A kötetben olvasható írások bizonyítják: Bárány Tibor bejelentett lakcímmel rendelkezik mind a filozófia, mind az irodalomkritika birodalmában. Bármelyik címén tartózkodik is éppen, a helyi törvényeket és szokásokat a lehető leggondosabban és legaprólékosabban betartja. Nem esik nehezére. Ellenkezőleg. Mindkét helyen otthonosan mozog. Mindkét lakhelyét — mindkét birodalmat — egyaránt a sajátjának tudja. A különböző világok különböző törvényeit és szokásait nem keveri, nem téveszti. Szerencsésen választott: a helyi szabályozás egyik esetben sem féltékeny vagy kisajátító, hanem kifejezetten nagyvonalú. Megengedi a többes állampolgárságot. (Egy másik kiinduló metafora esetében itt most többnejűség állna.)

Tovább »
Visky Zsolt – Gábor Zsófia: Történetvigyázók

A kötet egy szerelem történetét dolgozza fel, melynek sajátos linearitása erős szervezőelvvé válik: egyrészt tükrözi a versek töltete, hangulata, másrészt pedig keletkezéstörténeti tény, hogy az egyes szövegek születése párhuzamosan haladt magával a történettel — ez nyilván meghatározza az előbbi jegyeket is.

Tovább »
Vári György: Az emberiség végnapjai (Irodalomkritikák)

Minden kétséget kizáróan Vári György a magyar irodalom nagy olvasója. Jelentős olvasója. Éppen abban az értelemben, ahogy jelentős írókról szoktunk beszélni. Nem műítész, bár ítéletei határozottak és jól formáltak. Nem elméletalkotó, bár elmélet is születik — mintegy mellékesen — szövegeiben. Olvasatokat nyújt olvasójának, kapcsolatokat irodalmi és filozófiai, történelmi és kulturális szövegek között. Nem készterméket, nem kész sémákat, amelyeket alkalmazhatnánk, amelyek levennék a vállunkról az olvasás terhét; éppen ellenkezőleg, új olvasási lehetőségeket nyújt, új kapcsolatokat, új nézőpontot és világot. Nem tudom, volt-e ilyen szerepe vagy szereplője a magyar kultúrának vagy általában a kultúrának azt megelőzően, hogy az olvasás elvesztette magától értetődő kötődését az egészhez, a kultúra egészéhez. Azt sejtem, hogy nem, a kultúra korában nem kellett vagy nem lehetett olvasatokat adni ebben az értelemben.

Tovább »
Szabó Gábor: „Vagyok, mit érdekelne” (Széljegyzetek Petrihez)

Tragikus irónia — mondta az egyik kiváló elemző —, karneváli stilizáció — mondta a másik. Ritka pillanat, hogy a mai kiváló elemző e két olyannyira széttartó elemzést meg tudja feleltetni Petri tudatos törekvésének, idézve egy nyilatkozatát, amelyben Hölderlin és Beckett összeegyeztetésének vágyáról beszélt. Az ilyen pillanatok persze kivételesek, az értelmezőnek el kell szakadnia a költő önértelmezésétől és régebbi kommentátorainak véleményétől. Kísérletének próbája, hogy az új eredményekre vezet. A „szerepek, koreográfiák, modalitások, hangok” újrarendezett katalógusához, figyelemre méltó felismerésekkel, például a Petri-vers térképzéséről, testfantáziájáról, látás-képzetéről, halálra szántságáról, életrajzi referencialitásának határairól, olvasatuk, értelmezésük poétikai beépítéséről a versekbe, emlékezetpolitikájáról, idézéstechnikájáról, érzékiségéről, és sok minden másról. Szabó Gábor Petri-könyvének gazdagsága, képzet- és eszmetársításainak frissessége, értelmezésének újításai mind-mind visszaigazolják Petri György költészetének jelentőségét és aktualitását.

Tovább »
Málik Roland: A fehér út

A mű álom, az álom pedig keresés. És aki keres, nincs megelégedve a világgal. Az kést hord a szívében.

Látomásos, költői próza Málik Rolandé, a mágikus realizmus egy magyar, sőt borsodi változata. Árnyék- és fantáziavilág vasból, alkoholból és melankóliából. A szürreális szemléletmód nem mond ellent a radikális őszinteségnek, nyelvi pontosságnak és írói tudatosságnak.

Tovább »
Keresztesi József: Anabázis

Egy fülszövegből nem lehet kiszólni, egy fülszövegben nem lehet beszólni. Mit lehet egy fülszövegben? Fülelni. Keresztesi József hangjára érdemes.

Tovább »
Sándor Iván: Hajózás a fikció tengerén

E kötet nyitóírásában a regény változó és állandó tulajdonságairól esik szó. Voltaképpen Sándor Iván állandóan ezzel, a regényforma lehetőségeivel foglalkozik, de mindig változatosan. Én például két alapváltozatot ismerek tőle: az egyik maga a regénybeszéd (a régmúltat tárgyazó történetmondástól a huszadik századi történelem emlékezéspoétikai fikcionálásáig), a másik pedig a regényre vonatkozó esszébeszéd (vagy éppen regényírás-napló).

Tovább »
Perneczky Géza: 3 megfigyelés feLugossy László művészetéről

Aznap Ecsedi meg is hívta ezt a bácsit az esti tábortűzre, hiszen ott laktunk kint, az ásatásokon a sátrakban, és estére strambusz volt beígérve, erőteljes, lebbencsből készült pásztorétel. És tényleg eljött a Pista bácsi is. Volt neki egy kis fémdobozkája, bőrszíjon, a vállán átvetve, és ahogy leültünk ott a tűz körül, egyszercsak azt mondja: nulla-nulla-kettő, Hódmezővásárhely, itt Fábián István népművész, megkezdem adásomat… Úgy csinálta, hogy a drót végére cigarettát tűzött, mintha az lenne a mikrofon, és abba kezdett beszélni. És tényleg, egy egész rádióadást nyomott le, énekelt, beszélt, úgy, ahogy azt a rádióban hallotta. Azt állította, hogy neki mindegy, hogy hol van, mindenről tud leadni, még a bika szarván keresztül vagy azon a villanyoszlopon át is, amin a drótokig fut fel a magasba az üzenet, mert működik neki az adás, csak az a fontos, hogy kontaktus legyen. Mindössze két osztályt végzett — hallottuk róla — de nagyon furi fajta ember lehetett.

Tovább »
Lengyel Imre Zsolt: Beszélgetés fákról (Irodalomkritikák 2009–2012)

„Az affirmatív szirup”. Ezt a kifejezést olvashatni Lengyel Imre Zsolt egyik kötetbéli kritikájában. Hogy ez folyná teljesen körül a tárgyalt művet. Talán ebből is látszik: Lengyelnek az elé kerülő szövegeket komótosan ízekre szaggató írásaiban egyfajta visszafogott ingerültség érezhető, az okoskodó, előíró vagy a körmönfontság olcsó látszatát segítségül hívó üresség iránti türelmetlen ellenszenv. Analitikus elme, képtelen, közhelyes, tarthatatlan előfeltevések feltárásakor van igazán elemében, a kíméletlenül alapos végiggondolás a legfőbb szenvedélye. Legfőbb ellenfele a honi vulgárposztmodern és annak sajátos leágazása, az az irodalmi divat, amely múltunkat színesen, szagosan, áramvonalas narratív trükköket bedobva, megfelelő pillanatban giccses közhelyektől meghatottan éppen úgy meséli újra, ahogy mindig is ismerni véltük. Pedig a testek tapasztalata, a beléjük íródó, mozdulataikban megmutatkozó múlt nem lényegileg egyforma építőkockák, amelyekből bármit, de leginkább valami nagyon kézenfekvőt lehet csak összerakni a nagy elbeszéléseket lerázó szabadság rendre végtelen konformizmusba — dögunalomba — fúló kötetlen szövegjátékában. Lengyel Imre Zsolt éles szemű ideológiakritikája megmutatja, hogy a fundamentalizmus és a vele hamisan szembeállított, kiüresített álposztmodern végső soron közeli rokonok: közös vonásuk, hogy nem ismernek kérdéseket és nem érzékelnek problémákat. Ha igazuk lenne, semmi szükség nem volna irodalomra, de Lengyel elég jó olvasó ahhoz, hogy minden oldalon bizonyítsa: nincs igazuk. Utál minden divatot és minden olyan intellektuális közhelyet, amelyek divatokat és ellendivatokat legitimálnak. Egy minden könnyed szellemességtől és eredetiségtől mentesen léha kritikusi beszédmóddal szemben lép fel, melynek némely e lapokon feltrancsírozott munkák mintha csak a derivátumai lennének. Ugyanakkor az írásmódok, melyeket — az etikai kritika lehetőségei iránti elméleti érdeklődésétől nyilván nem függetlenül — figyelmünkbe ajánl (Rubin Szilárdtól és Spirótól Krasznahorkain és Bodoron át Szécsi Noémiig), megnyugtatóan sokrétűek ahhoz, hogy a dogmatikus kritika csapdáit is széles ívben kerülhesse el. Szövegérzékenység és aprólékosság párosul elméleti érzékenységgel és történeti felkészültséggel, bátor, ugyanakkor körültekintő ítélkezési kedvvel és imponáló szívóssággal.

Tovább »