Szolláth Dávid

Szolláth Dávid kritikája Barnás Ferenc: Életünk végéig című kötetéről (Kalligram Kiadó) a legutóbbi Műútból

Ilyen a rejtély, ilyen a suspence...

Darvasi László áltörténelmi regényeit fel lehet úgy fogni, mint Mészöly Miklós kései poétikájának alternatív továbbírásait. Egészen leegyszerűsítve, Mészöly és Darvasi közös kérdése a következő: hogyan lehet a térség soknézőpontú, szabdalt, konfliktusos közösségi emlékezeteit úgy nagyepikai formába foglalni, hogy az elbeszélés ne redukálja a soknézőpontúságot, a töredezettséget, azaz ne legyen totalizáló.

Egyre inkább úgy tűnik, hogy az utóbbi tíz-egynéhány évben „konszolidálódik” a magyar regény. A prózafordulat nagy formarobbantása, hagyománykritikája, a kilencvenes évek játékossága, áltörténelmi bravúrjai után egyre több egyszerűbb, tán konzervatívabb poétikájú, a történelmi emlékezetet esztétikai tétnek tekintő regény születik. A kilencvenes években keletkezett számos általam kedvelt regény (Márton, Garaczi, Láng, Darvasi, Parti Nagy műveire gondolok elsősorban) még leírható volt az önreflexió, a metafikció, a metaforikusság, az irónia fogalmaival, azonban Oravecz, Spiró, Bodor (Verhovina madarai), Rakovszky, Závada Pál, Tompa Andrea, Borbély Szilárd (Nincstelenek) utóbbi években született regényeinek erősségei nem biztos, hogy megragadhatók pusztán ezekkel a kategóriákkal. Talán az Emlékiratok könyve és a Párhuzamos történetek poétikai különbségeinek egy része is magyarázható ezzel a hangsúlyváltozással. A múltnak másként van tétje, kevésbé tekinthető szövegjátékok könnyen ironizálható pretextusának, ugyanakkor megmaradt a személyesség, a „szenzibilitás”, és megmaradt a nyelvkritika mint a kommunális ideológiák ellenszere. Újra fontos a történet (de nem lett naiv az elbeszélés), megint érdekesek az elmesélt „dolgok”, helyszínek, történések, nem csak az elbeszélő eljárások eredetisége köti le a figyelmet. A történetmondás él és virul, az elbeszélés nehézségeinek emlegetése viszont közhellyé vált.