Nem jellemző rám, hogy különösebben igénybe venném a könyveket, amiket olvasok, de a Bányaidő-példányomból alig másfél olvasás után már hullanak a lapok. Ugyanakkor Fekete Richárd kötetének időkezelése motiválja is ezt a kivételes ütemű lepusztulást: versei egy nyelvet-embert egyaránt gyorsabban elhasználó, széles körben jószerével ismeretlen társadalmi közeg rövid, lezártnak tűnő történetéből kínálnak megragadó töredékeket.
„Testben élni nem csak játék és mese”, olvashatjuk Nemes Z. Márió A hercegprímás elsírja magát című harmadik kötetének fülszövegében, de a Hupikék Törpikék szállóigévé lényegült szófordulata paradoxont rejt: a törpök „nem csak játék és mese” életéhez épphogy egy mesés rajzfilmen keresztül férünk hozzá, vagyis maga a mese egyszerre az idill és az annak ellensúlyát magába foglaló történet jelölője. Noha a kötet szereplői a mese archetipikus alakjaihoz képest jóval szélesebb merítésből választódnak ki, ezek a szövegek szerkezetükben, logikájukban és atmoszférájukban talán a mese gyűjtőfogalma felől közelíthetőek meg a legtermékenyebben.
A leltárkészítés voltaképp állandóan jelenlévő gesztusához itt nem kapcsolódik az univerzális lezártság leverő formátuma — felszabadító elválasztás. A József Attila-i örökséggel általában kevés dolga van a könyvnek, a kötött formában írt versek hangoltságukban inkább a nyolcvanhéttel ezelőtti JAK-füzetet, Imreh András Aminek két neve van című kötetének intimitását, letisztultságát, diszkréten fel-feltörő indulatát idézik.
A Magvető honlapján közölt ajánlás a magyar közéleti költészet megújításának bizonyítékaként kezeli a könyvet, mert „valakinek ezt is meg kell tennie”, így a könyv egy nehéz feladat, „ha tetszik, kereszt” vállalása is egyben.
Kritika Kemény István A királynál c. könyvéről, lapunk 2013037-es számából.
