Mondják, hogy a legnagyobb szeretet és rajongás könnyen változik fékevesztett gyűlöletté. Bár utólag úgy látom, hogy a poroszos gyengédséggel belém programozott futballimádat nem volt más, mint a Stockholm-szindróma egy sajátos esete, de sokáig valódi szeretetnek hittem, és a fociimádatomból lassan kisarjadó gyűlölet sem vált pusztítóvá. A gyűlölettel és a gyűlölttel együtt lehet élni úgy, hogy csak nekünk ártson.
Miután elvégeztem az edzőit, óriási becsvággyal láttam munkához. A 10-11 évesekkel kezdtem. Szerencsére volt köztük jónéhány ügyes és értelmes gyerek. Sokat iskoláztunk, rengeteg olyan játékot játszottunk, amikor gyors futás közben ment az egyérintő. Egymás elleni játék közben gyakran megállítottam őket, mutattam a helyezkedési hibákat. Passz után mindig olyan helyre kellett futniuk, hogy vissza tudják kapni a labdát. Tartaniuk kellett minden játékszituációban a rombuszalakzatot, hogy a labdás embernek mindig legyen választási lehetősége a kényszerítőre.
Éppen lekerült rólam a bokarögzítő, mikor a munkahelyemen szóltak, hogy indul a városban egy harmincórás fociedzői tanfolyam, amit el is kell végeznem, mert anélkül nem foglalkozhatok gyerekekkel. Kész tények — mint kivégzőosztag — elé állítottak. Féltem, hogy futnom, rúgnom, fociznom kell, abba pedig belerokkannék. Az első foglalkozás napján visszacsatoltam hát a bokarögzítőt, úgy sántikáltam be a többiek közé. Hétfőtől csütörtökig elméleti foglalkozások voltak. Nyomták az agyunkba a holland módszert: a rombuszalakzatot, a 4–4–2-t. A szünetekben cigiztünk, és az enbékettőt is megjárt kolléga történeteit hallgattuk, hogyan szívatta a múlt heti edzéseken megyeegyes csapatát.
Az edzés elején felállítottuk az 5×2-es kapukat, a bemelegítés és az edzésgyakorlatok után a félpályán játszottunk, keresztben. Az egyik csapat nem volt meg. Beálltam hozzájuk. Barna farmerben, térdig érő, ócska bőrkabátban és vadiúj kínai csukában. A cigi miatt nem tudtam sokat futni, ezért megálltam elöl, a bal szélen. Jól alakultak a dolgok. Egy szögletnél a hosszúra helyezkedtem. A többiek középen tépték egymást. A labda átszállt fölöttük, én a levegőből jobb küllővel a léc alá bombáztam. A srácok elképedve néztek rám. Döntetlenre álltunk. Ránéztem az órámra. Indulnom kellett volna, hogy elérjem a buszt, de a gólomtól vérszemet kaptam.
Tisztul a kép. Egy kórházi ágyon fekszel. Arra emlékszel, hogy egy füzetért szaladtál le a háztartási boltba. Hazafelé láttad, hogy néhány fiú, köztük ő is, cserebogarakat hajkurász a parkban. Aztán a zebra közepén a szél kitépte a kezedből a füzetet — a toronyház közelében mindig fúj a szél —, te utánaszaladtál. Fékcsikorgás, deréktájon éles fájdalom. Az utolsó, amit látsz, egy füzetlap száll a toronyház mellett a felhők felé.
Amíg a srácok öltöztek, megkerestük az egyetlen pályaközeli árnyékos helyet. Az egyik kapu mögé telepedtünk a fűbe, egy diófa alá. Előttünk melegítettek a varbóiak. Az utolsó pillanatban megsérült a kapusuk, mire beöltöztettek egy mezőnyjátékost. Az első félidőben aztán felénk támadtak. Látszott, hogy a gyors csatáraikban bíznak. No meg a 4-es számmal játszó játékosukban. Már az első beívelés üresen találta, de fölé fejelt. A következő szögletnél üvöltve követeltem a védőinktől, hogy tolják már ki a 4-est a kapu elől. Megint üresen maradt. Befejelte.
Örök szabály, sose menj a meccs szünetében budira, mert akkor vannak a legtöbben. Őket ez nem érdekelte, kivárták a sorukat. Egymás után léptek be a kis építménybe, melybe egy rozsdás ereszcsatorna volt oly módon beszerkesztve, hogy az egyik oldalon a végét mellmagasságban az oldalfalhoz rögzítették, a másik oldalon pedig a talajszinten fúrt lyukba illesztették, létrehozva ezzel egy hegyesszögben lejtő vékony vályút, melybe egyszerre maximum három hím tudta üríteni folyékony terhét.
A problémák csak akkor adódtak, amikor vasárnap játszottunk, mivel a szombatjaim a péntek éjszakák kipihenésével teltek. A szóban forgó meccsre is vasárnap indultunk. A fél csapat egyenesen egy kusza buliból érkezett. Beszéltek valami hajnali verekedésről is. A kialvatlanságtól és a piától dagadt szemek bámultak bambán a kockás papírra felvázolt taktikai rajzot. Miután átöltöztek — szokás szerint — elküldtem őket melegíteni, én meg elsétáltam a slózira. Piszoár nem volt, csak két kabin. Láttam, hogy az egyik foglalt, beléptem hát a másikba. Miközben a cipzárt húztam le a farmeromon, a szomszéd fülkében valaki ordítva hányni kezdett, de nem találta el a vécécsészét, mert a válaszfal alatt hányásszilánkok fröccsentek át az én térfelemre. egy adag eltalálta a vászoncipőmet. Volt benne rizs, és a szag alapján ítélve rengeteg vodka. Míg a csapnál guggolva szedegettem a cipőzugokba szorult rizsszemeket, a fülkéből Keptin támolygott elő. Egyedül képtelen lett volna kitalálni a pályára. A hóna alá nyúltam és kivonszoltam.
Ötszáz kilométernyi vonatút után érkeztem meg Szentlőrincre. Az állomáson nem várt senki. Az állomáson nem volt senki. Elszívtam három cigit a parkolóban, hátha közben kék Trabantján megérkezik értem a tesóm. Nem érkezett. Az állomásépület egyik távoli ablakából gyér lámpafény csordult az éjszakába. Odaballagtam, bekopogtam. Egy vasutas egyenruhás, gyűrött arcú fickó hajolt ki az ablakon. Miután elsírtam neki bánatomat, megengedte, hogy telefonáljak az irodából. Ötször hívtam a bátyámék számát. Semmi.
A pálya iszonyatos. Nemcsak az ösvény miatt. Mintha egy szigorúan különálló fűcsomókból létrejött legelő egy részletére találomra vonalakat húztak volna, így szakítva helyet a tehenek elől a focinak. És tényleg, a pálya szélén és az egyik kapu mögött tehenek legelnek. A félelmetes hazai ultrák, jegyzi meg mellettem némi szarkazmussal Karlosz. Jó kedve van, még szép, nem vagyunk meg, végre ő kezdhet ékben.
