Életmelír

Kimegyek, mert befelé tartok. Vagy fordítva. A polgárlakás főfestményén meg az irónia állatai legelésznek búsan. Nem is búsan, inkább egykedvűen. Mintha értenék, hogy az egész élet — amit sötét zakós bűnözők létnek szoktak nevezni — nem más, mint Isten hajában egy vékony csík. Sötét vagy világos. Attól függ, azt a hajat milyennek képzeljük el. Egyébként az irónia állatai értik. Tovább …

Közhely a mentén

Mármint a nem a mentére, mint ruhára gondolok (kis lopás egy Esterházy Péter előadásból, A szavak csodálatos életéből, tessék megnézi a YouTube-on), tehát nem irodalmi szabászati ismeretek jönnek itten, meg a divat, vagy mégis. Mondjuk a divattól távol állok, vagy ő áll távol tőlem: rám néz, hát, barátom, mondja, ez nem fog menni — tehát lemond rólam, mondjuk én is lemondanék magamról, mert azért mindennek határa. De van-é-e közhelynek határa? Tovább …

Gyári beállítások

Zörög a vonat Miskolcra. A vas-és acélmunkások rég bezárkóztak önmagukba, az Aczél-munkások zakójának árnyéka még a piszoárokra ragadva, de azért minden rendben. Mondhatni. Ongán félreverik a harangot, és a helybéliek helyett most írók futják végig a focipályát meztelenül, mert állítólag az ott helyi szokás, mármint a meztelen futás, az írók annyira nem. Fiataloknak kéne magyarázni a kortárs irodalomról. Unicumok, sörök. Kezdetnek. Ongán elvágják egy kakas nyakát, annyi vér spriccel szét belőle, hogy lekonyul a templomtorony. Most fogok kurvára beégni, meg rajtam keresztül a kortárs magyar irodalom. Unicumok, sörök. A vasútállomáson a csapos szemében egy véres, félrevert szonett. Tovább …