Szerző: Pollágh Péter

Miért nem néztem a vattacukrokat az égen?
Miért imádkoznak hozzám, hogy lehet,
hogy egy másik században is segíthetek?
Miért neveznek el verset rólam?
Miért száll annyi veréb fölébem?
Miért tagadják, hogy voltam? Tovább …

A megismerés fája elveszi tőlünk az élet fáját,
jó napot kívánok! Vagy mi a helyes napszak?
Te utánam kutatsz, én meg benned.
Elindulnak felém a bibliai nippek.
Persze, hogy játék vagyok. Szépséghalász.
Szörpöt iszunk, a vitrinben együtt a család. Tovább …

Ráfordulok egy hibára, elengedem a kormányt,
amit talán meg se fogtam, el a vendettát,
elegyszerűsödöm. Tölcsérörvény húz le.
Csúszókezűek közt pisztolytalan éltem.
Mit jelent az, hogy szurony és géppuskafészek?
Mit jelent az, hogy álom verte élet? Tovább …

A tekintet: mekkora kék. A fájdalom tölti után, táplálja kékjét,
a csermelyét, és a kék mindig kell még, gondolja Martina.
Kell a vérág, ami a kék hegyekből ered. Kéne tőle egy gyerek. Tovább …

Összevarrták a nevét.
Ki hinné, hogy fizikából doktorált?
Alig látszik a cérna.
Két kék szem, és a kettő között a vakablak.
Túl korán vitték kórházba a nevét.
Hőmérőjét összetörték. Tovább …

Citrom- és narancsillat. Szicíliai minőség.
A csendéletbe belép: tervet hoz üvegtálon.
Nem mondtam, hogy olajvászon,
száz meg száz meg száz kéz festette.
Mokkacukrokkal kockázik.
Nem mondanám koffeinmentesnek.
A kávé maga Szervezet? Tovább …

A régi hálózatok még mindég élnek.
Sorompóikat sosem törjük át,
csapdáikba újból és újból belehullunk.
Módszerváltás ez, nem lakosságcsere.
Na meg a temetők gyűlölettöbblete.
Tovább …

A fájdalom fruttijából kétszer kapott. Vagy kétszer kétszer.
S mindig volt is nála, ott zörgött hófehér hosszúkabátjában,
szépfehér felöltőjében, jegesmedvés, kapucnis köntösében. Tovább …

Minden este szúrnak. Nem tűvel,
de átpiszkolt, álnok szilánkkal.
És töltenek: rém-álomgázzal,
mint egy szolga lufit, aztán minden
szemét reggel még ki is szúrnak. Tovább …