Még hányszor bírok meghalni úgy, hogy közben élek, ezen gondolkozom. Már világosodik, de én nem világosodom. Felejtsd el, hogy voltam, vagyok, leszek. Nem én teremtek neked lélegzetet. Ez most nem tudom, hogy jött, nem is én voltam, mert hogy ebbeja szerelembe, bele lehet… — és itt a következő szó elején a hát mindig eszre cserélem.
Jó legyél, mondja anyám útravalónak, amikor elköszönök tőle. Jó leszek, az ehhez illő panel, használom, könnyelmű vagyok. A jó gyerek tiszteli szüleit. A jó szülő következetes. A jó barát hűséges. A jó férj megbízható. A jó feleség házias. A jó apa sérthetetlen. A jó anya finom anyaszagú, meleg és puha. A jó család boldog. A jó szerető szép, és jó szerető. A jó fiú tisztelettudó. A jó lány tisztességes. A jó férfi erős. A jó nőnek szép a körme.
Az első kutyámat hétéves koromban kaptam. Apám egy fél napot kőműveskedett érte. Amikor nagy örömmel hazahozta, még az egyik tenyerében elfért, olyan kicsi volt. Anyámnak vegyes érzései voltak a kis korcs iránt. Egyrészt sokallta érte a félnapi jusst, másrészt pontosan tudta, hogy ettől kezdve az iskolán túli időt mind a kutyával fogom tölteni. Nem beszélve félelmeiről, a betegségekről, amit elkaphatok. Ez nem volt teljesen alaptalan, erről hamar meg is bizonyosodott, amikor észrevette az udvarunkon vidáman futkározó kiskutya seggéből kilógó cérnagilisztát. Hangos, apámnak szóló káromkodás közben elzárta a kiskutyát. Engem bevonszolt a fürdőszobába, hogy hipóval jó alaposan megmossa a kezem. Aztán készített egy koktélt, ami langyos tejből, és úgy nagyjából két egész fej fokhagymából állt. Miután ezt megitta a kutyával, az kihányta és kifosta az összes gilisztát, ami csak benne volt.
A mama Blikket olvas, jobbján a papa egy táblagépen sakkozik. Láthatóan összetartoznak, mert a mama többször odafordul hozzá, és valami csodavitaminról beszél neki. Pontosan nem értem, mit mond, a papa sem reagál, belefeledkezett a játékba. Idősek, ketten együtt legalább százötven évesek. Hogy a táblagép miatt olyan fura az öreg vagy mástól, nem tudom. Mellettük a fiatal fiú egy videót néz a mobilján, a fülében fülhallgató, idétlenül vigyorog. Kettővel odébb egy lány lakodalmast hallgat kihangosítva, nem érdekli, hogy esetleg más az ízlésem. Szinte mindenki kezében van valami kütyü, ettől kicsit befeszülök.
Már öt éve eltemettük apámat, erre pénteken délután négykor felszáll a Vérmezőn az 5-ös buszra, és leül a mellettem lévő ülésre. Abban a pillanatban, ahogy megláttam, kiszállt belőlem minden erő. Ájulás előtt eggyel. Néhány másodperc múlva, ájulás előtt kettővel, amikor már az ellentmondás jobban foglalkoztatott, mint a lelkiállapotom, igyekeztem sokszor, röviden, lopva úgy ránézni, hogy ne tűnjön fel neki.
Kettőre beszéltük meg, még van fél órám. Családi ebéd lesz, apám halálának tizedik évfordulója. Együtt emlékezzünk, a nővérem találta ki, rühellem még a gondolatát is. Anyámat nagyon meghatotta az ötlet, így elmegyek, már egy éve velük él, nem bírta tovább a magányt. Elméletileg Péter is jön, bár tegnap csúnyán összevesztünk, elrohant. Gondolom, bement az irodába. Nem jött haza aludni sem. El fogom hagyni.
Az a gyerek, aki kevés ölelést kap, kicsi marad, a kortársaihoz képest kisebb növésű, ezt olvastam, nem tudom, miben. Azóta figyelem az embereket, a magasságukból megpróbálom kitalálni, milyen gyerekkoruk lehetett. Van olyan, akit éheztettek, kínoztak, és olyan is, akit kilencéves koráig szoptatott az anyja. Nekem óriás gyerekeim lesznek, szinte biztos.
