Mucha Attila

Kiskorában azért nem szeretett a nagyszüleihez járni, mert a vécé nem olyan, mint otthon. Az egyszerű, kellemes illatú, világos helyiséghez szokott, benne a fehér, porcelán csészével, amit az ember dolga végezte után leöblít, gondolva az utána érkezőkre. Ehhez képest a nagyszülőknél lévő budi nem is a lakásban volt, hanem hátul, egy pókhálókkal beszőtt, nehezen világítható, fedett folyosó végén. A folyosót beteríti az erjedő fekália savanyú bűze, az ember nem is tudja hirtelen, amikor a folyosóra lép, először hányjon és utána szarjon, vagy miközben fosik, a lába közé okádjon-e.

Az öreg két kézzel, hátánál fogva megmarkolta a nyulat, és kiemelte a ketrecből. Odaszólt a gyereknek, jöjjön, a hátsó lábainál fogva emelje levegőbe, ő a fülét markolja aztán, mint Szent Pétert, fejjel lefelé, csak most ugye az állatot, egy tál fölé emelték, az öreg óvatos, de pontos vágást ejtett a nyakán. A vér egy kis tálba folyt alá, a nyúl hörgött közben. A gyereknek erősen kellett szorítania a rángatózó végtagokat, belefeszült az egész állat. Hamar kirugdalta magából a vért, a kutya odatolakodott, feje vércseppes lett, amíg a tálból nyalta.