December harmincegyedikén délután a répásmegyeri macskák és kutyák mind az ágyak alá bújtak. Natasa anyja kiszellőztetett, összeszedegette a fenyőágakról lehullott tüskéket, majd hosszan kotorászott a fiókokban egy tasak csillagszóró után kutatva. Nem találta meg.
A jegesmedvés sorozatnak közben vége lett, az ajánló szerint egy olyan film következett, amiből a nézők egy különleges border collie-t ismerhetnek meg, aki traktort tud vezetni. A kutya a volán mögött gubbasztott, és szörnyen ágrólszakadtnak tűnt. Natasát egyre jobban zavarta az előszobából beszűrődő lámpafény. Eszébe jutott, hogy milyen rég gyújtott rá utoljára. Még délután a munkaügyi központ előtt.
Legjobban a lépcsőházat utálta. Hogy egyetlen szomszéddal se találkozzon, csak akkor lépett ki az ajtón, ha odakint már minden zaj elült. A liftben szorongott, nehogy útközben megállítsák és beszálljanak mellé. Rászokott, hogy inkább gyalog osonjon le a tíz emeleten. Ha valahol hangot hallott, két emelet között várakozott
A délelőtt folyamán Natasa megismerkedett a központ számítógépes rendszerével, délután pedig nekiállt végigrágni a munkanélküliek és pályakezdők számára összeállított oktatási programok anyagát tartalmazó vaskos papírkötegeket. Kétóránként kiment pisilni, aztán elszívott egy cigarettát a bejáratnál elhelyezett szemetes tetejére hamuzva. A munkaügyi központtól nem messze kezdődött a piac.
Lehet, hogy üldöznek, gondolta Natasa. Felpattant, felugrott egy szekrényre, onnan egy gerendára, végigfutott a plafon mentén egészen a kisablakig. Az ablakpárkányon gyerekek és kisállatok ültek, kezükkel és mancsukkal némán mutatták az utat
Fehérborral teli poharával egyensúlyoz, vele szemben mosolyog a két magyar, mögötte a száznál is több berlini csodálja a képeket. Zsófi és Endre doktoranduszhallgatók, leendő kurátorok, boldog ösztöndíjasok, akik azóta várják, hogy összeismerkedjenek a köztudottan Berlinben élő művésznővel, hogy tavaly szeptemberben Ferihegyen becsekkoltak a Wizz Air Budapest–Berlin járatára. Hány megnyitón és fogadáson jártak az elmúlt öt hónapban? Már nem is számolják. Arra viszont nem számítottak, hogy éppen ma, éppen ennek a Katarina Würtenberg nevű bajor tájképfestőnek a kiállításmegnyitóján fog a nyakukba borulni. Amikor meghallotta, hogy magyarul beszélgetnek, ő lépett oda hozzájuk. Ekkor még józan volt, a fején kalap, a kalapján egy plüss virágcserép, oldalán a férj, Bastian, felállított gallérú zakóban és szarukeretes szemüvegben.
Izzadtan ült az ágy szélén, erre ébredt hajnalban Andi. Odakint mentőautó robogott egyik irányból a másikba, és a szirénázást hallva gyorsan lekopogta az éjjeliszekrényen, hogy a családjával történt valami rossz. Forró volt a szoba, a reluxa résein vörös színű fény tört be. Pólót cserélt, körbejárta a lakást, megnézte a gyerekek üres ágyacskáit, megszagolta a férje fürdőköpenyét. Azt mondta magának, örül, hogy csak holnap jönnek vissza. Az előszobai tükör előtt elhaladva a tükörképére kacsintott.
Meleg nyári hajnalon arra ébredek, hogy én vagyok Lionel Messi, az FC Barcelona játékosa. A nap most kel fel, a szobában minden narancssárga. Meztelenül fekszünk egymás mellett a férjemmel. Feltápászkodom az ágyból, hogy odaálljak a tükör elé. Nem ijedek meg, pedig ő néz vissza rám. Barna hajam izzadtan tapad a homlokomra, az állam csapott, az orrom pisze. Kis gombszememmel gyanakodva figyelem magam egy darabig, aztán visszafekszem. Remélem, hogy a férjem elfogad így, ezzel a gondolattal alszom el.
