Valami növényi altatóval aludtam, hogy szép álmaim legyenek. Az orbáncfű vagy a macskagyökér hatására Amerikába nyertem ösztöndíjat, ugyanazzal a programmal, amellyel gimnazista koromban elvittek oda. Ezúttal viszont Gálvölgyi János volt a kísérőm, aki telefonált, hogy a szülőfalumba jön értem, innen indulunk együtt vonattal, s nekem elég kevés időm maradt összepakolni. Az álom valójában erről a pakolásról szólt. Amikor felébredtem, egy pillanatra mérhetetlen csalódást éreztem.
A háromnapos ünnep azzal telik, hogy végigtakarítjuk a házat, hétfőn éjfélig sikálunk. Kedden reggel fél 8-ra érkezik a gyermekvédelmis ügyintézőnk, hogy újra megnézze, hol lakunk, ezt időnként megteszik, amióta örökbefogadásra várakozunk. Hátha szétvertük időközben a lakást, vagy megbolondultunk, esetleg mindkettő, nem lehet elég óvatos az ember. A harmincas éveiben járó, elkínzott arcú (gondolom, szociológia szakon végzett) férfi zavarát szigorú álcával leplezi. A gyermekvédelemben mindenkinek ilyen arca lesz rövid idő után. A zavar onnan látszik, hogy bekukkantva apró fürdőszobánkba kijelenti: —Tágas! A kutyánkra, nézve pedig megkérdezi: — Ő is itt lakik? Nem, csak felugrott munka előtt, mondanám, de persze csak mosolygok.
Anikó, a szomszédasszony idegesen hadonászott a cigarettájával, Papó a kezével legyezte el a cigarettafüstöt a gyalupad felett. A műhelyben nem volt ablak, Papó asztala fölött nappal is fel kellett kapcsolni a vallatólámpát, így mondta, pedig csak egy éles fényű villanykörte lógott a madzagon. A falon katonás rendben, szögekre akasztva sorakoztak a szerszámok, mellettük három csupasznős kép, amiket Papó a barátjától, Fignár Bandi bácsitól kapott, akinek a fia Németországban lakott, és minden nyáron hoztak haza ilyen képet, ott állítólag minden újságban volt.
Évekig kísértett egy regény, amelyben egy fiatal férfi egy hajón leissza magát, majd szégyenteljes dolgokat művel, és ebbe (értsd: a szégyenbe) rövid idő után (ha jól emlékszem, még azelőtt, hogy a hajó kikötne) belehal. Én ezt a férfit nagyon is megértettem, pedig amit művelt, azzal nem is ártott senkinek. De hát szegény épp azért indult neki ennek a hosszú hajóútnak, hogy nekikezdjen valami számára ideálisnak tartott életnek, s még el sem ért a startvonalig, máris kiesett a versenyből, melyet maga rendezett magának.
Papó azt mondta, az a baj a papokkal, hogy eladták a lelküket az ördögnek. Két kézzel kapaszkodott a szék karfájába, mintha űrhajóban ülne. A feje teljesen hátrabicsaklott, ahogy nézte az eget, a hangja furán eltorzult attól, hogy felfelé kellett húznia a nyakát. De hát te nem is hiszel az ördögben, mondta erre Mamó, Papó vitatkozott, ő hisz a jóban meg a rosszban, ő egész életében jó ember akarna lenni, csak nem mindig sikerül! A papok viszont elbutítják az embereket, pedig fel kéne világosítani őket inkább, és az egész katolikus világ mást sem akar, csak hatalmat meg pénzt. Pedig az égben nincs semmi, nem ott van az Isten, ott csak bolygók meg csillagok vannak.
Ugyanebben a könyvben valahol megvásárol, majd beindít egy Robi típusú kapálógépet, amely az elbeszélés egyik pontján kiszabadul a fogásból, nekiindul a mezőnek, végül oldalára dőlve leáll. Az író meg csak ácsorog ostobán, kezében szorongatva a Robi szarvait. Nem emlékszem, milyen messze van egymástól ez a két rész a könyvben, azt hiszem, nincs köztük összefüggés. Nekem ma, itt nem kifejtendő okokból, az jár mégis a fejemben, most akkor a szarvát vesztett, őrjöngő Robi 55 annak kicsúfolása Isten (sors stb.) részéről, hogy ilyen bárgyú módon hiszünk abban, idővel minden jobb lesz, s kertjeink juszt is berobizódnak a jövő egy adott időpontjára (angolul befejezett jövő), vagy ez itt akkor kiindulási pontként értelmezendő, s a jövő éppen az, hogy a megbolondult kapálógép igenis lábhoz ül újra, hagyja, hogy szarvát visszaillesszük, majd így megjuhászodva megint munkába áll, s lám, jobb, mint új korában: javítás közben véletlenül sikerült orvosolnunk egy, még az eredeti gyártási folyamatból adódó hibát.
