Januári olasz kikötői híreimben azokból a 2016-os megjelenésű könyvekből válogatok, amelyek számomra is kellemes olvasmányélményt jelentettek. Kezdem mindjárt Simona Vinci La prima verità (Az első bizonyosság, Einaudi, 2016) című művével, melyért az írónő szeptemberben vehette át végre (már 1999-ben és 2003-ban csak kevéssel maradt le róla) a 2016-os Campiello-díjat. Aki ismerte és kedvelte Mario Tobino korszakos jelentőségű művét, a maglianói női elmegyógyintézetben szerzett tapasztalatairól szóló Le libere donne di Magliano (A maglianói szabad nők) című regényt, érdeklődéssel fogja olvasni Vincinek ezt a művét, amely igen nehéz témát választott: az őrület és a normalitás, rabság és szabadság problematikáját.
úlius 8-án immár hetvenedik alkalommal adták át a kortárs olasz irodalom legnagyobb presztizsű díját, a Stregát: az idei nyertes a Rizzoli Kiadó jelöltje, Edoardo Albinati lett a La scuola cattolica (A katolikus iskola) című monumentális — közel 1300 oldalas — esszé- vagy dokumentumregényével. Albinati (Róma, 1956) költő, író, forgatókönyvíró, az angol-amerikai irodalom fordítója, 1994 óta a római Rebibbia büntetésvégrehajtási intézetben dolgozik olasztanárként. A La scuola cattolicát mind az olvasóközönség, mind a kritika egyöntetű lelkesedéssel fogadta, még a díj előtt többen korszakos jelentőségű műnek nevezték.
Az óév és az újév fordulóján természetesen adódik az ötlet, hogy számba vegyünk néhány olyan könyvet az elmúlt év terméséből, amelyekről gyanítható, hogy a kortárs olasz irodalom maradandó értéket képviselő, vagy legalábbis nem a gyors feldésre ítélt alkotásai közé tartoznak. Az is természetesen következik, hogy előbb szerzőket sorol magában az ember, akiktől eddigi tapasztalataink alapján ilyesféle teljesítmény elvárható. Két olvasmányomról szeretnék mesélni.
Sorra mennek el a kortárs olasz irodalom nagyjai. A Nobel-díjra jelölt Antonio Tabucchi 2012-es halála után az idén nyáron ismét nagy veszteség érte az olasz és az európai irodalmat: július 26-án súlyos betegségben elhunyt Sebastiano Vassalli (1943–2015).
Egy kicsi és bátor római kiadó nemrégiben megjelentetett egy nagy és merész antológiát. A címe: La terra della prosa. Narratori italiani degli anni zero (1999–2014), azaz A próza földje. Olasz elbeszélők a nullás évekből (1999–2014). A kiadó neve L’Orma, a kötet szerkesztője Andrea Cortellessa, a Roma Tre Egyetem komparatisztikai, színház- és filmtudományi intézetének tanára, számos kortárs olasz irodalomról szóló tanulmány szerzője. A kötet a kiadó Fuoriformato (kb. Nem szabvány) című új sorozatában jelent meg, és hogy éppen ebben, az nem csak a közel ezeroldalas terjedelemmel indokolható.
Szeptember 13-án immár 52. alkalommal adták át Velencében, a La Fenice Színházban a Campiello-díjat, amely presztizs és hitelesség tekintetében az utóbbi években felvette a versenyt a másik irodalomtörténeti jelentőségű díjjal, a Stregával — sőt, egyesek szerint felül is múlta azt.
Nehéz ügy olasz kikötői híreket írni focivébé idején: a tudósítások kilencven százaléka a brazíliai eseményekről szól, a maradék tíz százalékot pedig Olaszország július elsejétől életbe lépett soros uniós elnöksége viszi. Még kedvenc kiadóm, a palermói Sellerio sem tudta magát visszafogni attól, hogy ne reagáljon valamiképpen a futball-világbajnokságra: megjelentetett egy vaskos kis antológiát a labdarúgásról: La partita di pallone. Storie di calco (Labdameccs. Focitörténetek) Laura Grandi és Stefano Tettamanti szerkesztésében. Huszonhét történet olvasható ebben a könyvben a fociról olasz és külföldi írók tollából, olyanoktól, mint Vasco Pratolini, Mario Soldati, Stefano Benni, Manuel Vázquez Montalbán vagy Nick Hornby. Nagyon különböző szerzők, részben a szépirodalom területéről, részben a szépirodalom és az újságírás határmezsgyéjéről érkeznek, és más-más nézőpontból, hol precíziós pontossággal írnak le egy-egy legendás gólt, hol pátosszal vagy éppen nosztalgiával, humorral, esetleg dühvel idézik fel a futballtörténet legendás pillanatait. Ez az antológia a kollektív emlékezetről is szól, epika: felidézi a győzelem vagy éppen a vereség sorsszerű pillanatát, a nemes játék örömét, amelyet még nem üzleti érdekek irányítottak, a tiszta, nemes szurkolást, amelyet még nem fertőztek rasszista, nacionalista indulatok. Hősi portrék olyanokról, akiket a bőrlabda tett naggyá, népi legendává. Mario Soldati például a ’82-es spanyol Mundialról tudósítva, a foci, a hatalom és a nemzeti identitás viszonyán elmélkedve ilyen profetikus gondolatokra ragadtatta magát: „Húsz, harminc év múlva, ha már az Európai Egyesült Államok valóság lesz, talán remélhetjük, hogy megszűnik vagy legalábbis lefékeződik, korlátozódik, gyengül a potentátok hatalma.”
Az április 24–27 között megrendezésre kerülő Budapesti Könyvfesztivál két olasz íróvendége az itáliai kortárs irodalom egészen különböző irányzatait képviselik mind stílusuk, mind az általuk megidézett világok és tematikájuk alapján. Giuseppe Lupo prózája a mesés, mágikus fantáziarodalom nyelvi leleményekkel gazdagított remeke, az elsőkönyves Marco Magini műve pedig a dokumentumokra épülő tényirodalom műfajába tartozik.
Pier Paolo Pasolini az Utcakölykök és az Egy erőszakos élet (magyarul mindkettő a Kalligram Kiadónál jelent meg a közelmúltban a Pasolini-életműsorozatban) után nem írt többé hagyományos regényt, a ’60-as évektől kezdve figyelme elsősorban a forgatókönyvírás és a film felé fordult. A milánói Il Saggiatore Kiadó nemrégiben közreadott egy elveszettnek hitt Pasolini-művet, amelyből megsejthető, hogyan alakult volna a későbbiekben Pasolini prózaírói pályája, ha ezt az irányt választja. Az 1959-ben keletkezett mű címe La Nebbiosa (problémás a magyar fordítás, ugyanis egy nőnemű melléknév a cím: „a ködös”, de a jelzett szó hiányzik), és valójában egy forgatókönyv, amely húsz évvel a szerző halála után, 1995-ben bukkant fel a Filmcritica folyóirat archívumában, és a lap akkoriban közölt is belőle részleteket. A 2013 novemberében megjelent kötet a mű teljes, jegyzetekkel és az eredeti kézirat néhány lapjának fotómásolatával kiegészített kiadása.
„A halál egy útkanyarulat, meghalni csak annyi, hogy már nem látszódunk” — ez a mondat Antonio Tabucchi (1943–2012) legújabb kötetében olvasható, és annál is inkább mély értelmet nyer, mert posztumusz megjelenésről van szó: Per Isabel. Un Mandala (Isabelnek. Mandala). A kötetet a Feltrinelli Kiadó a szerző halálának első évfordulójára időzítette, ez év szeptemberére, amikor Tabucchi 70 éves lett volna. Valóban olyan, mintha a szerző egy kanyar mögül szólna hozzánk, olvasókhoz: mi már nem látjuk őt, de még halljuk a hangját. Azt az írói hangot, amelyet korai műveiből, a ’80-as évek második felében és a ’90-es évek elején írt elbeszéléseiből, kisregényeiből ismerünk, és amely a Notturno indiano (Indiai éjszaka), a Filo dell’orizzonte és a Requiem metafizikus, vizionárius prózáját idézi újra.
