Levélesszé Bartók Imre regénytrilógiájáról
Egyes látomásos részei annyira költőiek, hogy a hideg kirázott (mondd, te, nem írsz titkon verset? hm? J)
Nagyon jó a szövegforma–szöveghierarchia és a különféle realitásszintek vagy -szférák összehangoltsága. Gondolok itt a kurzívokra mint belső beszédre, majd olvasott gondolatra. Szép önreflexió. Hasonlóan szép az az önvonatkozás is, hogy a költői-látomásos részeknél olyan, mintha a narrátor is egy szintetikus trippen lévő intergalaktikus bálnalovas cyborg lenne.
A legnagyobb bajom a regénnyel nem a regényen belül van, nem is rajtad múlott. Ha az olvasó nem tudja, hogy lesz (légyen az bármilyen lazán kapcsolódó) folytatás, egy ügyetlen befejezést, csálén elvarrt szálakat láthat. Nagyon fontos lett volna, hogy a kiadó folytatásosként reklámozza! Remélem, sokan tudják mégis, vagy ha nem, az befogadói jóhiszeműség jegyében jó szimatuk lesz és kiszagolják ezt, s ezáltal nem bírálják majd a finálét.
Erősebb lett volna, ha a „szülőszoba” és a lombikok megtalálásának is van dramaturgiai magyarázata. Kicsit alá lehetne dúcolni, mert az odavetődés és a távozás is kissé ad hoc. A végén pedig sovány, hogy bemondásra kell elhinnünk, nem volt véletlen.
