Gyerekkoromban nekem arról szólt a halottak napja, hogy számomra ismeretlen emberekre gondoltunk. Nagyon szép volt mindig. A temető. Ahova családilag kivonultunk. Mindenki a legszebb ruhájában ment, a felnőttek minden évben ugyanabban. Külön családi vitahelyzet volt, hogy ki, mikor akar kimenni. A nagyszülők minél előbb, hogy ne sötétben kelljen, mi meg majd akkor, ha apu végre hazaér a maszekból. Így aztán sose mentünk együtt. Egész évben ez volt az egyetlen nap, amikor annak örültem, ha apu későn ér haza, mert engem a gyertyák érdekeltek, nem a halottak. Azok meg csak sötétben szépek.
Épp akartam kérdezni, de megválaszoltad még a sorompó előtt. „A rózsák ideje lejárt.” (Nálunk, falun az első fagy viszi el őket.) Szeptember négy. Az autódból olyan szépnek tűntek. Sebaj, az Aldiban mindig friss a celofán illatú rózsa. Adnak hozzá sokáig eltartó porokat — gondoltam és nem szóltam, hogy állj meg, kérlek, azért megszagolnám őket.
Ne éld bele nagyon magad. Itt, a rács mögött pont annyi hely van, hogy ne férjenek el az érzéseid. És úgysem működne. Habár működhetne. De mivel csak úgy működhet, hogy abba minden nap megzuhan az ember, inkább ne is legyen. Mondta a narrátor. Magyar hangja Reviczky Gábor. Majd a negyvenes dizájner nő felállt a legkülönlegesebb növénye mellől — ami a vízparti hétvégi ház iszonyúan klassz hajópadlós teraszán élt egy itáliai cserépben —, ahol egész eddig a tökéletes lakberendezési címlapfotó különböző kombinációit élte át kétféle megvilágításban, egyszerű feketében. Azért kettőben, mert a címlap betűszíne még nem dőlt el. A grafikusnak így könnyebb. Lehet választani.
Fogta magát Jancsi, azt elindult vissza. De amikor meg indult volna vissza, elkezdett esni a kénköves eső. Mondá magában, hát akkor hadd maradok még. Így hát újfent kinyitotta a nagy fehér jobbkezes szekrénynek az ajtaját, ami belül úgy világított, mint a lelkiismeret, de hideg volt az, akár a kiskonyhánk falun reggelente, amikor télvíz idején beléfagyott a moslékos vödörbe a víz. Nagy hatalmú szekrény lehet ez, nem csak egy egyszerű szekrény, mert minden hajnalban ott áll ez a Jancsi vagy egy órahosszat. És zabál.
A nyavaja gondolta, hogy egyszer majd a radai rossebről senki nem tudja, hogy az micsoda. Hiába járok ezen az új helyemen mindenfelé, az emberek nem nagyon szólnak a másikhoz, ha meg igen, rögtön majd fellökik egymást. Ebben a faluban csak hallom mindég, hogy a jó kurva anyád, faszszopó geci, kussolj meg hát ilyeneket mondanak. Nem is értem, ha az embernek az anyja, példának okáért kurva, akkor mért mondogatják hangosan. Mifelénk azért szemérmesebbek a legények, ha az anyjukról vagy a szeretőjükről van szó. Azt még véletlenül se mondják azok soha, hogy baszd szájba a kurva anyádat. Hát milyen beszéd ez? Annyi biztos, itt minden máshogy van, mint otthon.
