Lisztidő

Hárman jönnek, végig a szombat hajnalra összebarázdált járdán. Kezükből marokra fogott vízcseppeket egyensúlyoznak. Zacskós lábbal jön az első, a lépte puhán lötyög az utcán, végighúzza az aluljáró szagát, mint palástot. Szakálla vége a kabátba zippzározva. Így kelt útra ma reggel, oszloposodott lábbal, mögötte két ökölarcú másik, a palásthordozók. Életük, maradék tulajdonuk pókhálósodva szorítja rájuk azt a millió kis öklöt, melyek a ruhájuk, kezük, lábuk alól nyúlnának ki egyébként. Még reggel tekergették maguk köré az összes tárgyuk, ahogy csak ritka alkalmakkor szokták. És tartják a vízcseppekkel teli kezük kissé lefelé-kissé előre, nem szivárogtatva. Nem érkezve, indulva. Nem vigyázva. Erre mégiscsak összerezzenünk, ha így jönnek, ilyen egyszerre, puhán. Vagy talán csak a szag. Beállunk a kapubejáróba, csókolózni kezdünk, látszatra. Én azért félek a megbántástól. Tovább …