a turkálóban állsz, rövid, fekete pulóvert keresel, csak olajzölded és sárgád van, ez utóbbi egyébként is már elnyűtt és divatjamúlt. a kétezres évek elejének stílusa keveredik a gazdag hipsztergyerekek frissen levetett holmijaival, az üzlet egyik sarkában pöcegödörszag, valószínűleg ott bújik meg valahol a személyzeti vécé. szereted a használtruha-kereskedéseket, néha találsz egy-egy bevásárlási listát a nadrágzsebekben, ilyenkor kicsit úgy érzed magad, mintha mások bugyijába nyúlnál bele, a legutóbbi cetlin egy csomag óvszer, zsebkendő és fagylalt szerepelt, ebből például tudtad, hogy a nadrág nőé volt és szerelmi bánatban szenvedett.
megpróbálod madártávlatból nézni. hogy igazából akárhogy forgatjuk, hamarosan ez válik a legtermészetesebb befejezéssé, nem a szívroham vagy az autóbaleset. a természet átírta magát, korunk kaszása jobban szeret egy közösülésből előlépni, mintsem a reszkető gyónásból. te legalább tudod, mi vár rád, és nagyjából mikor. szerencsétlenek azok, akik elköszönni sem tudnak, csak mint egy megkopott bőrönd, amiből kiveszik a ruhákat, szétnyílnak, aztán lezuhannak a földre egy napsütötte délutánon.
ma reggel különösen fáradtnak érzed magad, ahogy bal lábaddal a pedálra állsz, a jobbal útjára indítod a biciklit, majd átemeled az ülésen, hogy végül az is a helyére kerüljön a hajtókar végén. guszti bácsi kint áll a ház előtt, megint megjegyzed magadban, hogy elképesztően rondák azok a lila falak, büszke rájuk, a festés óta kifejezetten csinosan öltözik fel a hajnali kémleléshez, a papucsot viszont mindig magán tartja, azt nem hajlandó zárt cipőre cserélni még télen sem. köszönsz neki, ő végigmér, igyekszel összébb zárni az ülésen a combjaidat, hatvanhét vagy, de még mindig szégyellős.
kimondják az igent, állsz a nyári forróságban, elérzékenyülsz. egy szúnyog pont akkor csíp meg, amikor kidurran a vőlegényt jelképező kék lufi. sajnálod, hogy az együtt töltött kilenc évük legutóbbi nyolc hónapját ismered csak. te is szeretnél együtt töltött kilenc év lenni.
Néha megfordul a fejedben, hogy most lesz az, amikor valami pszichopatát kapsz, elfurikázik veled Csepelre, ott kirángat az autóból, a bugyidat le, ez, az, amaz, aztán felkap egy követ, durr a homlokodra, az agyad a betonra fröccsen. Még párszor ráhúz a fejedre, így kiélve a káráló asszony, a csalódást okozó évadzáró rész és az adók okozta stresszt. Beszél a munkáról is, pedig a szemeid megmerevedtek. Nem is munkának hívná, hanem melónak. Aztán ahogy végzett, elillan a dühe, a vágya, minden, amit az elmúlt húsz percben érzett irántad és felfogja tettének súlyát. Talán többször bazmegel, miközben végigpörget mindenféle lehetőséget, amivel elkerülhetné az elkövetkezendő húsz-hatvan évnyi börtönbüntetést.
az a tenyér amit rád eresztek másé is lehetne erre gondolsz
miközben lefelé haladok a hasadon mindjárt felhúzom az óvszert
meg foglak kérni rá azt mondod soha nem kaptál törődést
azok a szemét férfiak aranyhallá akarok változni ami fel-alá úszkál
Mindenképpen szubjektíven nyilatkozz meg a Szöveggyárról, kapom az utasítást. Ahogy igyekszem ennek eleget tenni, az jár a fejemben, mégis hogyan tudnék másként beszélni a táborról, ha nem szubjektíven. Végtére is első lépésemként szolgált az irodalmi életben és végigkísérte, ahogy buta kis kamaszból érett egyetemistává változtam. Sőt utólag, ahogy a Gömbhalmaz kapcsán folyton felemlegetik a tábort, mint a „gömbök” alfáját, főleg rá kellett döbbennem, milyen szerencsés vagyok, hogy részt vehettem ebben a mára, úgy tűnik, fogalommá vált dologban.
