Tolnai Ottó 1980-ban megjelent Világporának 2016-os magyarországi kiadása nemcsak azért különleges esemény és az egyetemes magyar irodalmunk ünnepi pillanata, mert az egységes külsőbe (a Tolnai-versek, -prózák, -esszék visszatérő belgrádi festőbarátjának, Bojan Bemnek a borítói köré) szerkesztett életműsorozat első és gyönyörű, türkizkék, szinte világló darabja (melyet egyébként maga Tolnai is az egyik legmeghatározóbb kötetének tart), hanem azért is, mert a szerző 2015-ben írt utószavával kiegészülve (jelentős időbeli távolságból) újrainterpretálja önmagát.
Egyszerre a rend és a téboly regénye Danyi Zoltán A dögeltakarító című, hét fejezetből álló műve, mely a művészet szépségén, egy kifinomult, a témához, többek között a háborút, a fel nem oldható traumákat kibeszélni, feltárni akaró szövegvilághoz képest meglepően szép, jól kitalált nyelven keresztül értekezik nemcsak a már történelemmé vált, de mégis folyamatosan jelenvaló brutalitásról, hanem az emberben lakozó ösztönös kegyetlenségről és az ezzel szemben megképződő túlélési vágyról.
Nekem a földdel amúgy semmi bajom, a dédmamával anno sárból babákat is gyúrtunk, a napon szárítottuk ki őket, testük megrepedezett, ha nem vigyáztunk, ujjainkkal szétroppantottuk a nagy kuglifejeket. A dédmama arca ugyanolyan ráncos volt, mint a babák teste, apám szerint mély repedéseket égetett bele a hosszantartó egyedüllét. Megfoghatatlanul makacs volt: ha nézték, egy világért se nyitotta ki a száját. Anyám azt mondja, kiállhatatlan szokásai voltak, harapott, haját tépdeste, bepiszkított mindent és vizet fecskendezett a vályújából. A dédtata ráunt és mindörökre otthagyta, a család ezt mondja, de én tudom, hogy a dédmama férjét megölték.
A cukrásszal a társkeresőn ismerkedtem meg, és rögtön szíven ütött az, ahogy a profilja alapján a világot mint olyant szemléli. Anna barátnőm különben is úgy véli, csak és kizárólag érzékeny, finom lelkületű pasasokkal kellene randiznom, a külső meg egyáltalán nem számít. A férfinak egy fokkal kell szebbnek lennie az ördögtől, ez a mama véleménye volt, meg az, hogy egy dolgos, józan életűt keressek magam mellé. A cukrász nem jóképű, de olyan, mint a falat kenyér vagy a húsvéti kalács. A légynek se vét, mindenkihez barátságos, se rossz kedvét, se haragos szavát nem lehet hallani, és amit mond, az olyan, mint a szentírás. Anyám szerint az a bajom, hogy hosszú távon csak a rosszfélék érdekelnek, nem kérdés, ezen változtatnom kell, ha nem akarok életem végéig pártában maradni.
A mama egy időben arról beszélt, a tata nem érti meg, hogy száraz. Karácsonykor meg arról panaszkodott, a tata már nem szereti, de ettől függetlenül esténként a puncijában matat. Igazából apám feladata lett volna, hogy beavatkozzon és megoldja a problémát, de apám (a fáradt nyugdíjas) semmit se tett. Mióta a tata új asszonyt hozott a házhoz, a nő a mama kötött pulóvereiben jár. Azokban a pulóverekben, melyekkel a mama a Vajdaságban díjakat nyert a MIRK-en. Ötvenéves, szóval fiatalabb, mint anyám vagy az apám, és meglepően csinos. Jól áll neki a pasztell, a mama kedvenc árnyalata, amit egyébként Anna barátnőm szerint nekem is többet kellene hordanom.
Azt, hogy a mama meglehetősen kutyául van, csak én tudtam, de én se vettem komolyan. Amikor apám felhívott és a tudtomra adta, hogy a mama így meg úgy, ma délután elhunyt, és hogy ő nem tartaná, ez a személyes meggyőződése, fölöslegesnek, ha ezekben a pillanatokban otthon volnék, azaz hazamennék Szerbiába, nem volt kérdés, muszáj volt taxit hívnom. A taxis anyámék szomszédságában lakik, és azért kellett vele utaznom, mert este már nem volt se busz, se vonat, a magyarországi taxisok pedig megfizethetetlenül drágák, és apám sem volt olyan állapotban, hogy értem jöjjön, autóba szálljon.
A mama kétségbeesett, merész és vonzó (?) asszony. 2014. január 10-én bevett 12 Rivotrilt, és leesett a székről. A tata körülötte matatott, és egy törött nyelű partvissal söprögette a sötét, szinte fekete parkettről a morzsákat. Ebédidő volt, csirkepaprikás, fejes saláta, a mama kedvence. „Nem létezik, hogy nem tudsz rendesen enni”, ezt a tata mondta. A mama látta, ahogy mellette a morzsák belefordulnak a parketták közti mély, mocskos résbe (résekbe). „Nehéz lesz kipiszkálni onnan”, ezt akarta mondani, de a tata nem engedte, hogy használjon szavakat. Csak annak szabad beszélni, akinek reménykedni is szabad, és viszont. A nagy, erős marokban szinte eltűnt a vékony nyél, a mama (nem vékony, nem szőke nő) attól félt, mi lesz, ha a tata egyszer csak összeroppantja. A fehér abrosz (anyám vette a piacon) beitta a paprikás lét, kis foltok keletkeztek, körbepöttyözték a mama tányérját (fodros szélű, fehér, porcelán).
A székeken tornyokban állnak a sütik. A ruhásszekrény tetején meg a mosógépen is van néhány. Vannak porcukrosak meg porcukor nélküliek, anyám az utóbbiakat szereti. Nem könnyű dolog hajkurászni róluk a legyeket. Az összegöngyölt Magyar Szókkal csapkodom őket. „Vissza, kutyafajzatok!”, mondom. A mama mellettem ül, és figyeli a munkám. Én vagyok a sütifelelős meg a mama dolgos kisinasa. Egy ilyen helyzetben, hol azért finoman szólva nem engedhetek meg magamnak akármit, jobban járok, és ezt nem panaszképp mondom, ha mindent úgy teszek, ahogy a mama akarja. A szoba mennyezetéről lelógó légypapír nem segít semmit, pedig apám szerint minőségi áru. Itt mindenki, én is, olyan iszonyatosan normális.
