(Borbély Szilárd: Bukolikatájban, Jelenkor, 2022.) Bedecs László Szakmai oka biztosan nem volt, mégis nyolc évet kellett várnunk az elkészült kézirat megjelenésére. Pedig Borbély Szilárd művészetét már 2014-es halála előtt is kitüntetett figyelem övezte, azóta pedig az egyik legfontosabb és legpiacképesebb…
Kántor költészete régóta a körül a kérdés körül forog, miként lehetne megteremteni az egyes versekben „békének”, máshol „nyugalomnak”, de legtöbbször mégis egyenesen „boldogságnak” nevezett állapotot, mely egy kicsit elviselhetőbbé tenné a gyakran üresnek és unalmasnak érzett hétköznapokat. Vagyis: hogyan lehetne megtanulni élni? Kántor nem az ünnepekről beszél, hiszen tudja, egy utazás, egy társasági esemény, egy színházi este önmagában is tartalmat tud adni egy-egy napnak, hanem a mindennapokról gondolkodik, azokat kéne mindnyájunknak tartalommal és értelemmel megtölteni. Nem lehet mindig utazni, nem lehet mindig családi vagy baráti társaságban, netán az ebédlőasztal körül tölteni az időt, nem lehet rendezvényekre járni — de akkor mit csináljunk a kieső, arányaiban sokkal több időben?
A tragédiák soraként, a nagyrészt kiszolgáltatottságot, bizonytalanságot és fájdalmat tartogató történetként elgondolt élet a magyar irodalomnak is uralkodó toposza, olyannyira, hogy néha úgy tűnik, az irodalmi szalonokba csakis a tragikumon keresztül vezet az út. A hétköznapok drámái és a nagy metafizikai botrányok között persze széles a skála, ahogy a versbeli történetmesélés és a filozofálgatás, a pátosz és az irónia között is. Az irodalomtörténészként mindezt hamar felismerő és megfogalmazó Németh Zoltán költőként ennek a világérzékelésnek az epicentrumába helyezte a szövegeit, ám nyelvében és képi világában provokatív, felkavaró, az úgynevezett jó ízlés határait újra és újra kikezdő, sokak számára bizonyára ijesztő, vad, szokatlanul obszcén fantáziavilágot épített fel.
Rakovszky Zsuzsa három közepesnél alig jobb regénnyel és egy ugyancsak vegyes színvonalú novelláskötettel kitöltött hosszú szünet után egy kifejezetten az idő és az emlékezet kérdései köré tervezett, kiváló verseskötettel jelentkezett. A kötetben két zárt, tematikailag és nyelvileg koncentrált, különálló, de egy irányba mutató ciklust épített, a korábbi köteteiben nem érzékelhető tudatossággal. Az utolsó vers meglepően nyers, érdes kijelentése, a „tűnök elfelé”, vagyis az öregedés kikerülhetetlen tapasztalata szólítja fel a beszélőt az emlékezésre, és egyben ad lehetőséget a múltban gyökerező identitásának megerősítésére.
Szokás Tandori Dezső költészetét az első két kötet léte miatt ünnepelni, szokás az életművet a második kötet után meghúzott határvonallal két korszakra osztani, és szokás elfeledkezni az utóbbi két-három évtized verseiről, különösen a nyolcvanas évek köteteiről. Én azonban arra szeretném kihasználni a rövid köszöntő lehetőségeit, hogy az életmű épp ezen időszakára, a nyolcvanas évekre hívjam fel a figyelmet. Elsősorban azért, mert egyre inkább úgy érzem, hogy minden elhanyagolás, sőt elfeledettsége ellenére voltaképp ez az időszak a Tandori-költészet centruma, ide futnak az első kötetek szálai, és aztán ebből nőnek ki a következő évtizedek témái is.
A Moll egy velőig konzervatív beszélőt épít fel, aki rendre szembesíti a mai méltatlan állapotokat egy valamikori, elmúlt aranykor szépségével és dicsőségével. A kötet száz árnyalatát mutatja ennek a problémának, éppen ezért nem szerencsés, hogy rögtön az első versben a „haldokló Európa” gondolatával kell találkozunk. Ez túlságosan ismerős a napilapok címlapjáról — és bár a vers a politikai szlogeneknél sokkal árnyaltabban, mélyebben és távlatosabban fogalmaz, mégis elkedvetlenít. Ráadásul az első sorok is: „Krisztus bevonult egyszer Brüsszelbe, / De Brüsszel azóta kivonult belőle” hamarabb juttatják eszünkbe is az uniós alkotmány körüli vitát, mármint hogy szerepeljenek-e abban Európa keresztény gyökerei vagy sem, mint James Ensor nevezetes festményét.
