Bárány Tibor

A „narratív homályosság” fogalmát Lamarque a nyelvfilozófiából kölcsönzi, pontosabban egy bevett jelentéselméleti fogalom, a „referenciális homályosság” mintájára alkotja meg. Már Gottlob Frege, a modern nyelvfilozófia (és a formális szemantika) alapító atyja észrevette, hogy vannak kifejezések a nyelvben, amelyek szintaktikai hatókörén belül nem érvényesülnek a klasszikus referenciális szemantika alapelvei. (A referenciális szemantika a nyelvi kifejezések jelentését a kifejezések jelölésviszonyai, azaz az aktuális világbeli jelöletek segítségével szeretné modellezni.)

Miért érzünk rá vágyat, hogy esztétikai értékítéleteinket, illetve értelmezéseinket megosszuk egymással? Miért akarjuk a többieket meggyőzni arról, hogy nincs igazuk egy-egy regénnyel, filmmel vagy színházi előadással kapcsolatban? Miért szeretnénk lebeszélni őket olyan művekről, amelyek élvezetet okoznak nekik, és rábeszélni őket olyanokra, amelyek nem? Miért vitatkozunk ízlésbeli dolgokról, miközben mindnyájan jól tudjuk: de gustibus non est disputandum?

„Politikusokat, kormánytagokat nem érint az amerikai beutazási tilalom”, nyilatkozta Rogán Antal 2014. szeptember 27-én, miután rövid megbeszélést folytatott M. André Goodfrienddel, az Egyesült Államok magyarországi nagykövetségének ideiglenes ügyvivőjével. Rogán a szó szigorú értelmében véve nem hazudott: kormánytag valóban nem található az Egyesült Államokból korrupciós vádak miatt kitiltott magyar állampolgárok listáján. Kormánytisztviselő annál inkább — mások közt az adóhivatal akkori elnöke. A frakcióvezető arra számított, hogy a „kormánytag” kifejezést az adott kontextusban tágan fogjuk érteni: úgy gondoljuk majd, hogy a kormányzat semmilyen módon sem érintett az ügyben, egyetlen kormányzati szervezet vagy állami hivatal vezetője sem szerepel a listán. Rogán tehát szándékosan valami megtévesztőt mondott; nem hazudott, de a megnyilatkozása félrevezető volt

Noël Carroll napjaink egyik legfontosabb analitikus művészetfilozófusa. Nagy hatású monográfiát írt a horror természetéről (The philosophy of horror, or paradoxes of the heart, 1990), a tömegkulturális műalkotások filozófiai problémáiról (A philosophy of mass art, 1998), a vizuális művészetek, azon belül is elsősorban a film esztétikájáról (The philosophy of motion pictures, 2008), s az elmúlt évtizedek során számos gyűjteményes tanulmánykötete jelent meg (Beyond aesthetics. Philosophical essays, 2001; Art in three dimensions, 2010). Legújabb könyve szintén gyűjteményes kötet, amelybe a szerző — miként a cím is mutatja — az utóbbi időben született, popkultúrával és tömegkultúrával foglalkozó tanulmányait válogatta be.

Mi a célja a rovatnak? Kinek szólnak a Kiskáté írásai? Mindenkinek, aki szeretné megismerni az angolszász filozófia „kortárs klasszikusait”. Aki örömmel figyelemmel kísérné az analitikus nyelvfilozófia, ismeretelmélet, elmefilozófia, metafizika, társadalomfilozófia, etika, művészetfilozófia, érveléselmélet legizgalmasabb fejleményeit, de eddig nem volt rá módja. A magyar kulturális nyilvánosság erős bástyái mögül kevés látszott az angolszász filozófia virágzásából; ezt a hiányt szeretnék pótolni a Kiskáté írásai.