A magyar költészet annyit mindenképpen elért, hogy néhány szót alig felejthetően kapcsol össze a nyelv használóinak közös emlékezetében: a menet erőltetett, a részegség hajnali, a leltár kész. Anélkül, hogy kétségbe vonnánk az így szőhető fogalmi hálók érvényét és közösségteremtő erejét: üdítő alkalom, ha néhány fogalmat a meglevőkön túl más vonalakkal köthetünk össze.
Egyebek mellett ezért is érdekes olvasmány Pallag Zoltán Noir című kötete: a leltárkészítés voltaképp állandóan jelenlévő gesztusához itt nem kapcsolódik az univerzális lezártság leverő formátuma — felszabadító elválasztás. A József Attila-i örökséggel általában kevés dolga van a könyvnek, a kötött formában írt versek hangoltságukban inkább a nyolcvanhéttel ezelőtti JAK-füzetet, Imreh András Aminek két neve van című kötetének intimitását, letisztultságát, diszkréten fel-feltörő indulatát idézik.
Mindazonáltal ha befejezettségükben nem is látjuk a szereplők múltját, az „előre az időben vissza” (Kunstkammer) helyzetéből szóló beszélő a kötet szinte minden versére jellemző. Izgalmas pozíció, mert egyszerre lehetetleníti el az immár-kész-férfimunka irodalmilag bőségesen tárgyalt pózát („az ember aki mondjuk én vagyok” — Emlékszem), másfelől a múlt nem mint origó jelenik meg („igen szeptember volt nem felejtek / az a szombat általában ott van / ahol egy csikket tócsába ejtek” — Szeptember, avagy nem felejtek); így a leltárkészítés sem eleve adott helyek, események számbavétele, hanem egy bizonyságokat nyomokban tartalmazó (Trabantos Petri), tényeit autonóm módon, tehát törékeny rendszerbe dolgozó történetmesélés.
Ebben a leosztásban talán azok a szövegek a legizgalmasabbak, ahol az idő az egyes szám első személyen hagyott nyomaiban és tájat-embert-történelmet formáló erőként is megjelenik: a Duna szövegében a település egyetlen neve sem kitüntetett a másik kettőhöz képest, ahogy a beszélő is az idő egyenrangú elszenvedője, így a története nem annyira az elmúlás, mint inkább a változás szóban foglalható össze. Minthogy a kötet az eddigiekből következő módon nem „a világ vagyok” tapasztalatára fut ki, hasonló dehierarchizálás figyelhető meg a vendégszövegek összeválogatásában is: Pallag egy hírportál szavaival fejt ki etimológiai magyarázatot, történeti szakszöveg és Kormos István, Tame Impala és jelöletlen mottó kerülhet az olvasó elé, miközben az ész rendteremtő képességét illetően már a második szöveg komoly kételyeket ébreszt („A nők tehát huszonhat osztályba sorolhatók” — A nők).
A Noir ugyanakkor már címénél fogva sokrétűbb koncepciót sejtet, hisz komoly (anti)hős nélkül aligha képzelhető el a zsáner bármelyik darabja. „Who is this man?” — kérdezte az ős-noir, A máltai sólyom filmajánlója, és a titokzatosság a Pallag-kötet esetében is központi stíluselem az alanyibb darabok vonatkozásában: a fülszöveg a szerző — és nem a könyv — körülírására vállalkozik, a fotón a költő félmeztelen, de arca elé az alkarjára tetovált Tandori-verset tartja. Nyugodt, „csak úgy maga elé néző” portrékat a versek között sem találunk: a beszélőre inkább mozgalmas gesztusok, mint statikus pózok vallanak (Orosz nagyregény; Get lucky), a legvalószerűbbnek ható vers (Három vers) talán az egész kötet legérdektelenebb szövege. Az első részben fellazított koordináták között a címadó vers vonatkozó névmásai adnak a lehetőségig pontos leírást: „Félsz majd valamitől, ami én leszek. / Azt mondod, jók a megérzéseid. / Azt mondod, rossz az előérzeted. […] Egy férfi leszek fekete kabátban, / aki nem téveszt utcát, / aki hallgatag és szép, / amikor vezet” (Noir), és az ellenpont, a démonian vonzó magány szó éppúgy a mottóba kerül be („Magányos férfi leszek”) , de a főszövegbe nem, ahogy az Öröklakás zárlata is hihetővé és nem mitikussá teszi a lírai ént: „Jó lenne már egy öröklakás, ahol / saját kosszal, porral jár az elmúlás, / a konyhában nagy, dönthető ablakból / nézzük a várost és ezt a havazást.”
A komoly és félelmetes sötétségért egy ennél jóval egyszerűbb és a kötet egészével koherensebb szereplő okolható: „bal csuklóján majd egy bőrszíjas óra / mutat valamennyi időt, ami valamiből / még vissza lesz.” (Noir) Ennek megfelelően nem jelleme, hanem helyzete — él — teszi érdekessé a beszélőt, vitalitása felől nézve mondható, hogy „az ismétlés bűn” (Az ismétlésről), így fut ki a kötet egésze egy affirmatív, mégis meghökkentően következetes zárlatra: „nem érek rá szórakozni. Még nem.”
Megjelent a Műút 2014047-es számában