friss műút

-ról, -ről

Triceps

Triceps

(Nagykikinda, 1955) színházi és filmrendező, performer, művészeti író és kulturális szervező. A Black-Black Galéria (1995–2001) és a Merz Ház (2002–2005) undorgrund klubok vezetője, az Opál Színház (1993) rendezője. A Szépírók Társaságának tagja (2009). Kötet: Éhségkönyv (2005). Film: Dada Univerzoom (2008). (A szerző portréját Falcsik Mari készítette.)

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Próza

Triceps: A hideghullám gyermekei

2014. november 17.

Kelteresz (1955)
Anyám nehezen szült meg engem, majdnem belehalt. Egész nap esett az ólmos, őszi eső. Paprikát fűztek a katárkában, ő is dolgozott, mert egy parasztcsaládban a terhesség nem betegség, végig helyt kell állni a gazdaságban. Vékony, zsenge asszonyka volt, a medencéje szűk, sehogyan sem tudtam kicsúszni belőle. Egynapos szörnyű vajúdás után lovas kocsival vitték el a legközelebbi városba, Nagykikindára, ahol kórház és szakképzett szülész várta. Az utolsó pillanatban húztak ki fogóval, már teljesen elkékültem. A szerb orvos csak fellógatott a lábamnál, és rávert a fenekemre egy nagyot. Rögtön elkezdtem bőgni, és mindenki fellélegzett. Így néztem én szembe először a világgal, fejjel lefelé, és mindjárt megértettem, hogy fájdalmasan fogom itt szedni a karcos levegőt. Talán így is kellett volna maradnom, talppal a felhőkön, ordítva, a nyakszirtlebenyem meg nem állította volna visszájára az anyaföld látványát.
Mikor legközelebb feleszméltem, már ott feküdtem a Mutti mellén, a fehér ágyban, és körülöttünk az egész kis família: Tata, Nagyi, Pista batya és az apám. Kinyitottam egy pillanatra a színtelen szemem, és elöntött a nyugalom: ezek svábok, itt szeretet, gondoskodás és tisztes bőség lesz. Szorgos földművelők és kézművesek: cipész a muter, cipész a fater, mestercipész a Bandi bácsi Belgrádban, és cipész lesz Irén ángyi is, a szabadkai Solid gyárban. És mindenki felsőrészkészítő, ügyes kézzel hasítják a bőrt, alakítják a divatos topánok és simik fazonját. Én is cipész leszek, felsőrészkészítő, ha nem akarok mást. Álmosan lecsukom a pillámat, semmi vész, öregem, akarhatsz mást.
Boldog vagyok, hogy nem öltem meg anyámat — ő lesz nagyapám mellett az egyetlen támaszom a családban, aki minden hülyeségemet megbocsátja, és őrzi a biztonságos otthon szikláját. Hozzá mindig hazamehetek, szomorkás mosollyal fogad, magához ölel és megkérdezi: Már megint milyen rosszaságot csináltál?… Kész a vacsora, frissen húzott ágynemű vár, a régi szobámban érintetlenül a könyveim, ruháim és a sok haszontalan tárgy, amit szertelenül összegyűjtöttem. Belenézek Ómama homályos metszett tükrébe, látom az arcom, a folyamatos öregedés újabb stációját, és arra gondolok, milyen lenne a szem csarnokának túloldalán… Anyámat majd megöli a munka, a magány és a tüdőrák, ami fejjel lefelé néző, vak szememnek azonnal felmutatta magát: KELTERESZ.
Tizenegy naposan csöndesen meg is keresztelnek az oroszlámosi templomban, a Ladislaus nevet kapom az Úrban. A keresztapám, tömzsi és életvidám cipész, a lakodalmamra készít nekem egy pár gyíkbőr csizmát. Mutti lányt várt, Márta vagy Valéria lehettem volna, de mivel így jöttem, Szent Mihály napján, bigott nagyanyámat csak éles vita után győzte meg, hogy „városi” nevet kapjak, a szocializmus hajnalán.
1955. szeptember 29-e, az év 272. napja, csütörtök, délután 6 óra. A Nap a Mérlegben áll. Felkelő jegye a Kos: a harcos, az Én, a tűzjegy — a szalmaláng. Ura a Mars. Lenyugvó jegye a Mérleg: a művész, a diplomata, az öngyógyász. Levegőjegy, szelíd szellő, amely mindenhová behatol. A külvilág, a Te, vagy Ti, a partner, a társ. Úrnője a Vénusz. A Mérleg általános értelemben a „tiszta magasrendűségében a legkevésbé megnyilvánulni tudó jegy”. 3,6 kiló és 52 centi. Római katolikus, magyarsváb. Кикинда, a Bánság, Vajdaság. Fiú, jugoszláv. Hely, idő, súly, magasság, nem, család, nemzet, állam, vallás. Lángoló galaxisok a Szaturnusz határán. Szembenézni velük sok gondot és bajt fog okozni nekem. Nem akarok majd tartozni sehová, küzdök mindenek ellen, de nem szakíthat ki belőlük csak a kedves megbocsátás. Leszek én még meseországban 5,2 kilós, 36 centis óriás.
Apa a szabadkai Petoletka[1] cipőgyárban, anya a falu cipész zadrugájában[2] csirízel. Tatáék négy kapa földön vetnek-aratnak. Minden nagyon távoli és vészjóslóan halovány. Velem nem történik semmi: szopok, gügyögök, kakilok. Ilyen ez, szuszogom, nem más. Mikor a rádióból megtudom, hogy születésem másnapján példaképem, James Dean amerikai színész karambolozik Porsche sportautójával, és 24 évesen csontpéppé zúzza magát, azonnal lemondok a sebességről. Lassabban kell élni, mint ahogyan a halál közelít. Jerry Lee Lewis, a Gyilkos is szomorú, húszéves és másnapos, és már tervezi: úgy gyújtja fel a zongorát, hogy gyorsabban égjen, mint ahogyan a rock’n’roll elszáll. Csak a Miki Majszlinak örülök, vele már személyesen kezet lehet rázni az első Disneylandben, ahol Dagobert bácsi fürdik a pénzben, a kölykök meg hatalmas, kávéscsésze formájú körhintában forognak. Két dollár a belépő, melyben benne foglaltatik egy utazás a Holdba, a jövő univerzumába.
Miki mindent hall, és nem sóhajtozik, ha a mozigép leáll. Ő a kozmoszból érkezett, véletlenül, hogy enyhítse a csecsemők sírását. Alakot ölteni — rothadt ügy. Mert milyen legyen a bevándorló, ha kínai, peremvidéki vagy űrszörnyrágcsáló, savas vérrel, meg ilyesmi. Nem lehet belőle bonviván, donhuán, mi a faustot akartok? Legyen kétlábú, zoomorf humanoid — ez az emberállatrémek világában kevésbé feltűnő. Örökké tágra nyitott reflektorszemek, elasztikus propellerfülek, fülig érő száj, széles, fogatlan mosoly. A teste, öltözéke, mint a három éves korban megrekedt háromszáz éves idiótáké. Fogadja örökbe a jó öreg Dűzni apó. Legyenek barátai Felix, a Macska, és Oswald, a Nyúl. Legyen a neve Mortimer, huzamos tartózkodási engedéllyel rendelkező külföldi, vízuma négyévente hosszabbítandó. Várnak rám az egerek, kíméletlen lesz a leszámolás.
Hét-nyolc éves lehetek, ősz van megint, nagyapámék morzsolják a kukoricát. Hogy ne lábatlankodjak, feladatot kapok: nekem kell összefogdosnom a góréból menekülő szürke egereket. Kiugranak az aranysárga csövek közül, és vakon rohannak a veteményeskert irányába. Lecsapom őket puszta kézzel, amelyik túléli, az egy ötliteres dunsztosüvegbe kerül. Mind kevesebb merészkedik elő, végül a góré is kiürül. Megemelem a padló egyik poros deszkáját, és alatta száz miki lapul. Semmi idő alatt szétspriccelnek, csak egyet sikerül elcsípnem, az meg belemar az ujjamba. Lekötözöm a dunsztos száját, és elmegyek aludni. Az egerek eszelősen ugrálnak egymáson, fölfelé. Másnapra valamennyi megfullad.
Kérek anyámtól, aki a kórház orr-fül-gégészeti műtőjében dolgozik, egy üveg étert, amivel a betegeket altatják. Belerakom a legszebb egeret, a többit a macskák elé szórom. A kétdecis, vastag falú, gumidugós üveget biztos helyre rejtem, és elfelejtem. Húsz év múlva megtalálom. Az éter fele elpárolgott, olajos sárgává sűrűsödött, de a majszli még mindig benne van. Összetöpörödött, mint a megszületetlen embriók, de rendületlenül néz kifelé. Így.

Katsuya Ise: Mickey Mouse (Iwate, 1990 körül)

Katsuya Ise: Mickey Mouse (Iwate, 1990 körül)

Magamhoz
Nem vagy ám más, mint egy réges-régen felfúvódott hulla,
üres bensődben fonnyadtan guggolnak máj, vesék, prosztata;
lobbos tüdők, mint kicsapott ócska kotonok, és a hülye szív,
haha, fáradt toporzékoló vénember. Ha keserű agyadat befalná
az élet-eb, óvatlan megveszne, ártatlan, a sok mérges gondolattól,
melyek sápadt embrióként úgy pislognak ki érhálós halántékodon
a világra, mint a spirituszban ülő, szomorúságba meredt gyíkok, férgek,
ordító békák, kaján mosolyú torzszülöttek, halovány homonculus,
halálra sértődött patkányok: semmire néző golyószemekkel,
fennakadt egeket kémlelő pupillákkal: lepecsételt, porosodó üvegeikből.

Játék, árnyék (1956)
Akartam játszani. Ez a vágyam és kísértésem követni fog egész életemben. Nekem nem volt szabad, csak mindent. Lesz „kis ház, kis kutya”, kis kálvária, kis feltámadás. Nem panaszkodhatok, megkapom én, ami egy kicsinek kijár. Mosolyban fürödtem, védtelenül, nincs visszanéző szomorkodás. Ott voltak a játékok, később a dolgok, a testek — megtehettem velük, amire emberférfi vágyik.
Négy ajándékot hoztak nekem a rokonok, még nem sejtettem, mire valók. A vigyorgó macskát, ez volt a legszörnyűbb, mert nyoma veszett, a sintér idő hurkába került. Nem nyivákol, némán vár. A traktorgumi elefántot, sípolni is tudott, ha ügyesen megnyomtam az oldalát. Itt van, figyel a könyvespolc bal hatodik emeletéről, mögötte feszülnek a filozófusok: Platón, Pascal, Hegel, Baudrillard. Mindig magammal hurcoltam, reménytelen állat, minek említeni, hogy az utolsó költözködéskor összenyomta az ólomkristály hamutartó, csak egy kiszáradt, homorú kesztyű maradt belőle, integető csontujjak nélkül, ötvenhat év hűség után. Jövőre a fiam majd kirakja az utcára a tavaszi lomtalanításkor, mire elfelejt, mire elfelejti, hogy a szükségtelen dolgokban rejtőzik az ősök lelke és a valóság.
A párocskát kedvelem: tyúk és kakas, egymást nézik, csőr a csőrhöz, fenn a fűszeres polc magasában, teljes biztonságban a maté tea és a nádcukros üveg előtt. Szürkésbarnán és barnásszürkén, hamis fűzöldben állnak, nagyon komolyan, pici fehér stichek a nőstény tollazatán. A kakri farka meg olyan hetyke, mint a csendőrök tekintete. A tarajuk parázs, a szemük antracit, és soha nem dőlnek fel, nincs az a szituáció, az az álmodás. Nem csipognak, nincs mese, nem picsognak. Mari elfordítja őket egymástól, ha valamiért haragszik ránk. Ők a legjobbak, nem fenyegeti lényüket a vasárnapi levesestál. Hogyan is húzhattak ki velem ennyi évet, amikor elszórtam minden bőrnadrágot, könnyet, pineát. Egyszer sem játszottam velük, nem tologattam ide-oda őket a konyhakert földútjain, az édespaprika-ágyások között. Vigyorgok, mint a japán eszement[3]: Do-des-ka-den! Dë-rë-ha-za! Minden a tudat alagútjában zakatol tovább?
Várom anyát. Anya sokat dolgozik, segéd a cipészszövetkezetben, kedvetlenül, de kitanulja a szakmát. Elkészíti a mestermunkáját, egy pár apró, magasított sarkú, csinos vörös-fekete női cipellőt, és elhatározza, hogy többé nem mintázza mások lábát. Kevés ideje marad rám, tizenkétóráznak, hattól hatig, mire hazaér, nyúzott, én meg alszok, mint a tejbetök. A fejem tetején mérgesen gubbaszt a szőke foncsi, Oroszlámoson ez a módi, ha fiú vagy, elcseszted, rajtad röhög az egész paraszt világ. Napközben szunyálok, a Nagyi etet és pelenkáz, a körtefa alá vagy a cserépkályha elé tolt kocsimból figyelem az árnyékok mozgását. Tízre felébredek, végigüvöltöm az éjszakát, váltásban ringatnak, dúdolnak, hajnalban mindenki kialvatlanul indul munkába.
Áprilisban elsőként kibújnak a metszőfogaim, olyan vagyok, mint egy vadnyúl. Ez rossz ómen: Lëfele húz, a halálba — sipákolja az egyik szipirtyó, nagyapa meg kizavarja a házból. Tíz hónaposan okosan beszélek: Mama, hol van apa? — kérdezem, és elhallgat az egész család. Apám Szabadkára költözött, sok volt a cirkusz, ott lébicol, az ördög se tudja, gondol-e rám. Hamarosan végleg elhagy bennünket, nyugodt és olvasott nagyapám lesz az én Tatám, szerencsémre. Pár hét múlva váratlanul megindulok a nagykapu felé, szedem a lábam, hogy orra ne bukjak, és ezután nincs többé megállás.
A Mutti közelségét nagyon szeretem, még most is emlékszem a bőre illatára és melegére. Tizennégy hónapig szopok, szívom magamba a sűrű anyatejet. Kétségbeesetten rívok, ha megpróbálják rámtukmálni a cuclisüveget. Nincs az a kisautó vagy kalács, amivel le tudnának csillapítani, én az anyám csecsét akarom, és kész. Fondorlatosan szakítanak el tőle, Mutti a november 29-i ünnepen[4] Pancsovára buszozik, az unokahúgához. Mire visszajön, már tudom, hogy elvették a legszebb játékom, elgurult a paradicsom, és jön a kíméletlen, minden édest felemésztő élet, a lassú elmúlás. Még egyszer láthatom a mellét, mikor a balt leoperálják, és megmutatja nekem a sebhelyet. Szilikon protézist kap, ugyanolyan kecses, mint az igazi. A temetése után szerb barátnőjének, Tetka Bosiljkának adom, mert háború és ínség van, nem hoznak már Németből sem nyersanyagot, sem öntőformát. Átálakitjak, Láciká… — mondja tört magyarsággal, és folynak a könnyei, nincs szégyen, se harag.
Nagy leszek, kéretlenül érkeztek más toyok és giftek, kacagó kis nők, hullák. Húsz azúrkék üveglap tortája a huszadik születésnapomra, melyek közé divatos filmdívák képeit csúsztatták. A berámázott, élő döglégy, amiből pár nap után kicsíráztak a szarkukacok, és szétmásztak a nappali falán. A lila selyemszalaggal átkötött vörös tégla, kommunista fellángolásom idején. A válóperes határozatba csavart törött tányér, amiből közösen ettünk Erzsivel a lakodalmi vacsorán. A szicíliai rugóskés, hogy ne használjam, kivágtam a Szív utcai lakás ablakán. Az Omar Khajjám-kötet, ugyanattól, akinek karácsonyra adtam, benne az elfelejtett jókívánság. Elhányom magam tőlük, nem fut a kisvasút, arcul üt a labdád. Örömet szereztek nekem, finom fehérbőrű kroncsinak, életem tisztességtelenül kegyetlen és végtelenül felhőtlen délelőttjén? Nincs válasz, sszameg a játékok kaporszakállú istene, mindent megértő lelkének sosemvolt matinéján.
Fények és árnyékok jönnek, színek, alakok, hangok. Jó lenne nem tudni semmiről, ami következik: tanulás, kaland, karate, művészet. Szerelem, sérelem, barátság, hitványság. És sok-sok halál. Csak nézni, ahogyan Anya kigombolja a blúzát. A magasba emel, felmutat a borongós égnek, a keblére szorít, és én ügyetlen ujjaimmal összekócolhatom a haját. Csücsöri ajkam a bimbójára tapad, lecsorog torkomon a tej, egyek vagyunk, érinthetetlenül, hiába marakodnak a szomszédban a mérges kutyák.
Márciusban Pesten megszületik Mari, és októberben legurul a kor meredek lépcsőjén. Légópince, alultápláltság, gyermekbénulás. Ma is szenved ettől, csikorog a csípője, hogy összebújhassunk, olyan ágybetétet kell találnunk, ami nem töri a csontját. Kétségbeesetten viharzik a magyar forradalom, a ruszki tankok húsban gázolnak. Vonul a túlélő és áldozat, élhetetlen és disszidens, öngyilkos és kivégzett Apák hada. A keményszívűek nemzedéke, az enyéim, akiket még nem ismerek. De érteni fogom őket, gyűlölni és imádni egyszerre, ahogyan az a keleti tragédiákban szokás.

Tamás Amaryllis: Budapesti árnyék (2006)

Tamás Amaryllis: Budapesti árnyék (2006)

Bolond
Szétosztogatom tárgyaimat az emberek,
barátok és szeretők között.
Az értékek birtoklásáért folytatott harcban
ezáltal gyermeki örömet szerzek nekik.
Ha rohanás közben egy pillanatra megakad szemük
az ajándék szeméten: megpihennek.
Jólesően elmosolyodnak; elégedettek; és talán —
bár tudom, képzeletem szertelen —, talán
egy szemhunyorításnyira én is eszükbe jutok.

____________________________________

Részletek egy önéletrajzi regényből (1952–2012)

[1] Petoletka: Ötéves Terv (szerb)

[2] zadruga: szövetkezet (szerb)

[3] Akira Kuroszava: Dodeskaden (1970)

[4] November 29. a Köztársaság Napja: a Jugoszláv Föderatív Népköztársaság 1945. november 29-én jött létre

Hozzászólások, visszajelzések

Hozzászólás küldője: Weisenbach Hajnalka
Ideje: 2019-07-18, 06:41

A gyermekkor kimeríthetetlen kincsesláda, mondta valaki, és milyen igaz. Móricz is megírta az Életem regényét. Érdekelne: Te mikor írtad ezeket (időben)? 2. Azt az édesapát én egyszer az életben azért megkerestem volna, h ne maradjon csonka a történet. Érdekelne: Mi vitte rá, h elmenjen? Jó példa ez a szocialista pedagógia azon elméletének cáfolatára, h a csonka család micsoda károkat tud okozni a gyermek személyiségfejlődésében. Te gondoskodó, együttérző, férfiúvá, jó emberré, karakterré tudtál válni nélküle is. 3.Gondolom: A származásra vonatkozó érzület sem kisgyermekkorban fogalmazódott meg, hanem utólag. Foltokban nagyon szépen kirajzolódik a nemzetiségi lét és a szlávság egykor szolidális, békés egymásmellett-élése. Hajnalka

Szólj hozzá!