Tündi országa

Tündi már több mint
tíz éve bent a bársonyos
szanatóriumban.
Elvileg él, öt éve
beszéltünk telefonon
véletlenül. Vagy csak
álmodtam, nem tudom.
Ahogy őt sem
megmenteni.
Azért lelkiismeret-vonalzóm
kurva pontosan tud
szerkeszteni.
Sírós kilencven, dühös
száznyolcvan fokok
szikráznak a délelőttben,
délutánban, estékben
soha.
Mit csinálna
Amelie? — most adták
nemrég valamelyik
mérgező adón.
Elmenne megkeresni,
esetleg rárajzolná
a filmbéli képre,
ne legyen egyedül?
Középre, boldognak
netán?
Segíts, segíts, Amelie.
Tündi országát megfesteni.
Segíts, segíts, hol lehet
az a lélekbeteg intézet,
gyanítom, valahol Ózd és
a valóság felett, térkép
nem is mutatja.
Oda nyithatnál ajtót,
Amelie. Kaput, szűk
rést, mit tudom én.
Ha pár fontos érzéssel
átférek, az már elég.
Viszek még meséket,
szarvasos garbót, ezer-
színű szemceruzát,
hajfestéket (biztos
lenőtt már az a régi
tajték vörös), és
Cappáról az igazat,
a temetésről
meg egy kavicsdarabot.
Valódi gyógyító
hangokat.
Biztos nem mondtak
neki semmit, vagy
nem úgy. Betegnek
lehet hazudni, sőt
kéjesen kötelező.
Segíts, segíts, Amelie.
Tündi országát megfesteni.
Lehet, hogy néha
kimenőt is kap.
(Micsoda egy geci
mondat ez.)
Bőröndnyi nonszensszel
van-e hova mennie?
A család maradéka,
azt hiszem, két öcs:
a gengszter, plusz
egy hasonlóan erkölcs-
vékony másik.
Elviszik, leültetik.
Érzelmek helyett
szentimentális
púder, ideges oda-
figyelés, mikor indul
az erkély felé.
Szárnyakat baseball-
ütőből melyik Isten
ragaszt, Amelie?
Melyik fogja meg
a testét és tartja
lebegve a beton
fölött uszkve húsz
centivel?
Tündi országa
abban a húsz centiben
van, az tuti. Abban az érdes
harmóniában.
Segíts, segíts, Amelie.
Tündi országát megfesteni.