A XIX. század vége óta egy ország, konkrétan ez itt, a miénk, időnként levedli magáról népessége egy részét. Ha nem kapnak észbe, és nem menekülnek el idejében, akkor hazájuk akár meg is öli őket. 1941-ben népirtás történt. Négy-öt hét alatt több mint húszezer zsidót hajszoltak a halálba. Magyarok. Nem németek, magyarok. Nem ők: mi. Olyan emberek, mint te meg én. Mint te, aki ezt olvasod, vagy mint én, aki ezt írom. Mint mi, akik megcsináltuk ezt az előadást, meg ti, akik nézitek.
Azért csináltuk ezt az előadást, hogy emlékezzünk erre a huszonvalahányezerre, és velük együtt kicsit a többire is. Mert ha nem emlékezünk rájuk, ha tagadjuk azt, hogy a bestia bennünk van, bennem, aki írom, benned, aki olvasod, bennünk, akik csináltuk és bennetek, akik nézitek, akkor nem fogjuk felismerni a fenevadat, amikor ébredezik, és akkor mindez bármikor újra megtörténhet. De ha elismerjük a létezését, akkor egyszer szembe is tudunk nézni vele. És talán le is tudjuk győzni.
(A szerzők ajánlója — E föld befogad avagy számodra hely, Mohácsi János, Mohácsi István és Kovács Márton előadása az Örkény Színházban)
*
Mindenképpen társadalmi parabola, amiben engem alapvetően ez a család érdekel. Az az egyszerű gondolkodás, hogy meddig lehet tűrni, hol van a pont, amikor már nem. Tót tovább tűr, mint kellene. Tót addig tűr, amíg már nem Tót többé, és csak akkor nem tűr tovább. Látlelete ez a mai létezésünknek, és a mára is igaz: ilyen helyzetben lázadni kell.
(Béres Attila az általa rendezett miskolci Tóték című előadásról, Észak-Magyarország)
*
Úgy gondolom, a mi világunk részben racionális, de van egy pillanat, amelytől kezdve ez az ésszerűség kimerül. Saját magunkat is meglepjük; ami érthetőnek látszott, egyszer csak összeomlik, és kiderül, hogy merőben mások vagyunk, mint ahogy képzeltük.
(Krzysztof Warlikowski, Színház, 2012. június)
*
Az ember szabad választása amúgy is inkább csak elméleti lehetőség. A választást többnyire ránk kényszerítik, és nem mindig egy hatalom teszi. Kényszerítő erő lehet az anyám könnye is. Mindenki vár tőlünk valamit az életben, hogy nyilatkozzunk meg, hogy ez most így van vagy úgy van. Fontos, hogy amikor az ember egy kérdésre nem tudja a választ, akkor nem szabad hazudni, mert később, ha kiderül, hogy nem volt igazam, az engem a tévedésemben követőknek nem elég annyit mondani: bocsánat, tévedtem.
(Interjú Tadeusz Słobodzianek lengyel drámaíróval, Gócza Anita, Élet és Irodalom, 2012. január 20.)
*
A veszélyes a művészetben az, ha hazudok, és tetszik, amit hazudtam. Csinálok valamit, még jól is áll, pedig teljesen őszintétlen. Aztán benne ragadok és csak nyomom. Nem tudom elképzelni, hogy interpretáljak egy darabot, tehát hogy egy lehetséges értelmezést mutassak be. Ez nem az én dolgom. Az én dolgom az önkifejezés. Ami természetesen szintén egy értelmezés. De mégis más a megközelítés, számomra nem az értelmezés érvényessége, hanem az önkifejezés őszintesége számít. Ami táplálkozhat politikai dühből, frusztráltságból, vagy a feleségem iránti szerelmemből, mindegy. De szándéka, hogy emlékeztessen a világ megváltoztathatóságára.
(Megzörgetve, Mundruczó Kornél és Schilling Árpád beszélgetése, Élet és irodalom, 2006. december 22.)
*
Nem hiszem, hogy ez valaha is másként lett volna. Ha most felidézek régi darabokat, mondjuk Wedekindtől A tavasz ébredését, vagy akár az ókori görögöket, Szophoklész Antigonéját például, nem lehet nem észrevenni, hogy az emberek közötti kommunikáció nehézsége mindig is központi témája volt a drámairodalomnak. Valószínűleg épp azért választják épp a színműírók témájukul leggyakrabban az emberek közötti kommunikáció nehézségét, mert a színpadi mű dialógusokra épül, így könnyen és hatásosan lehet bemutatni e konfliktusok eredetét és lényegét, gyakran tragédiába torkolló voltát. Ez a színház lényege. Ha nem lenne kommunikációs konfliktus az emberek között, nem is lenne színház.
(Marius von Mayenburg író-dramaturggal Váradi Júlia készített interjút, Élet és Irodalom, 2003. április 25.)
*
Amikor Havel kijött Amerikába, térdre esett előtte a kongresszus. Sírtak és tapsoltak, fantasztikus színház volt — pedig nem volt jó közönség. Az ott nem intellektuális, kelet-európai, avantgárd közönség. Az dörzsölt, korrupt, realista, bizniszre és politikára érzékeny közönség. És mégis kapcsolatot teremtettek. Katarzist éltek át, mert egy emberrel, annak tiszta, pontos, érthető lényével találkoztak.
(Bálint István Bérczes Lászlónak, A mezsgyén, Cégér Kiadó, 1993.)
*
A darabban Tierno Bokart megkérdezi a népe: „Mondd meg nekünk, mi az isten.” És ő csodálatos választ ad, amely így végződik: „Bármit nevezünk is istennek, az csak a mi fejünkből pattan ki.” Ha megkérdeznek, miben hiszek, a válaszom: legmélyebb vágyam az, hogy teljes őszinteséggel tudjam azt mondani, hogy „a semmiben hiszek”.
(Peter Brook Margaret Croyden-nek, Keszthelyi Kinga fordítása, Színház, 2001.)
*
Egy alkotó — még ha ezt többen tagadják is — folyamatosan életműben gondolkodik, és mérlegre teszi a kudarcokat és a sikereket. Arra törekszik, hogy visszaszorítsa a kudarcokat és növelje a sikerek számát. Ehhez új felfedezéseket kell tenni, olyan megoldások után kutatni, melyek új irányok felé indítják el. Ha erre nem képes, akkor nincs értelme folytatni. Ezek a kételyek merülnek fel bennem, amikor egy új előadásra készülök, vagy éppen nem készülök, és a bizonytalanságom, kishitűségem is ebből adódik.
(Fodor Tamás Ménesi Gábornak, Műút, 2013037.)
*
Nekem néha az az érzésem, hogy dinoszaurusz vagyok. És a meteor közeleg.
(Ariane Mnouchkine Fabienne Pascaud-nak A jelen művészete című kötetben, Krétakör könyvek, Prae.hu, 2010.)