Mutass nekem egy oly nagy ravaszt, mint…

Ha egyszer megnéznénk, hogy ki az a szerző a világirodalomban, akiről a legtöbb tudományos és fiktív életrajz készült, és akinek az élete körül a legnagyobb számú pletyka és rejtély kering, több mint valószínűleg Shakespeare győzne. A halhatatlan angol bárd, örök kortársunk, Isten másodszülöttje, WS, géniusz földi pályán, Will a világban, a rejtélyes, a ravaszdi, a szerelmes — és még hosszan sorolhatnám azokat az utalásokat, híres műcímeket, frázisokat, amelyeknek alanya mind-mind Shakespeare, vagy talán pontosabb lenne úgy fogalmazni: alanyai mind-mind különféle Shakespeare-ek. Nincs szükség arra, hogy a Shakespeare-kultuszról hosszan értekezzek, hiszen a jelenség működésmódját és főként 19. századi magyar megnyilvánulásait úttörő módon elemezte Dávidházi Péter negyedszázada megjelent, s mára már maga is klasszikus irodalomtörténeti műnek számító monográfiája. A kultusz azonban azóta is virágzik, sőt az irodalomtörténet és -rajongás természetrajza mellett feltárható egy olyan másik, mondjuk így, másodlagos Shakespeare-történet is, amely a hajdani drámaíró mint fikciós alak megjelenéseit vizsgálná, hiszen Shakespeare kiemelt kulturális funkciója abban is megnyilvánul, hogy figurája meglehetősen gyakran válik regények, filmek fő- vagy mellékszereplőjévé. Ennek okai között nyilván az említett kulturális funkció (és nem utolsó sorban az ehhez kapcsolódó eladhatóság) is szerepet játszik, mint ahogy a szerző élete körüli bizonytalanságok, a „Shakespeare-rejtély” legendáriuma is. Valamint az a hétköznapi emberi kíváncsiság, amely bevallva vagy sem, de oly sok történelmi regény és életrajz olvasójában ott bujkál: az ilyesfajta művektől azt várjuk, hogy közelebb hozzák számunkra a hajdani legendás figurát, a válla mögül megleshessük, ahogy dolgozik, látni akarjuk otthon, papucsban, mulatozás közben, és testközelből akarjuk megfigyelni életét, halálát.

Ha egyszer megnéznénk, hogy ki az a szerző a világirodalomban, akiről a legtöbb tudományos és fiktív életrajz készült, és akinek az élete körül a legnagyobb számú pletyka és rejtély kering, több mint valószínűleg Shakespeare győzne. A halhatatlan angol bárd, örök kortársunk, Isten másodszülöttje, WS, géniusz földi pályán, Will a világban, a rejtélyes, a ravaszdi, a szerelmes — és még hosszan sorolhatnám azokat az utalásokat, híres műcímeket, frázisokat, amelyeknek alanya mind-mind Shakespeare, vagy talán pontosabb lenne úgy fogalmazni: alanyai mind-mind különféle Shakespeare-ek. Nincs szükség arra, hogy a Shakespeare-kultuszról hosszan értekezzek, hiszen a jelenség működésmódját és főként 19. századi magyar megnyilvánulásait úttörő módon elemezte Dávidházi Péter negyedszázada megjelent, s mára már maga is klasszikus irodalomtörténeti műnek számító monográfiája.[1] A kultusz azonban azóta is virágzik, sőt az irodalomtörténet és -rajongás természetrajza mellett feltárható egy olyan másik, mondjuk így, másodlagos Shakespeare-történet is, amely a hajdani drámaíró mint fikciós alak megjelenéseit vizsgálná, hiszen Shakespeare kiemelt kulturális funkciója abban is megnyilvánul, hogy figurája meglehetősen gyakran válik regények, filmek fő- vagy mellékszereplőjévé. Ennek okai között nyilván az említett kulturális funkció (és nem utolsó sorban az ehhez kapcsolódó eladhatóság) is szerepet játszik, mint ahogy a szerző élete körüli bizonytalanságok, a „Shakespeare-rejtély” legendáriuma is. Valamint az a hétköznapi emberi kíváncsiság, amely bevallva vagy sem, de oly sok történelmi regény és életrajz olvasójában ott bujkál: az ilyesfajta művektől azt várjuk, hogy közelebb hozzák számunkra a hajdani legendás figurát, a válla mögül megleshessük, ahogy dolgozik, látni akarjuk otthon, papucsban, mulatozás közben, és testközelből akarjuk megfigyelni életét, halálát.

A fiktív Shakespeare-történetek érthető módon főként angolszász területeken virágoznak, amelyekből néhány fontos vagy érdekes mű nálunk is megjelent már: például John Mortimer Will Shakespeare című regénye vagy Anthony Burgess ünnepelt és általában minden Shakespeare-regény referenciapontjaként kezelt Nem fénylik, mint a nap című könyve. De persze a filmes Shakespeare-figurák némelyike is eljutott már hozzánk: a Mortimer-mű filmsorozat-változatát tudtommal levetítette a magyar tévé is hajdan a BBC Shakespeare-szériájának bevezetőjeként, emlékszünk még az Oscar-díjas Szerelmes Shakespeare-re, amelynek forgatókönyvét az egyik legjelentősebb Shakespeare-újraíró, Tom Stoppard jegyeze, hogy az olyan kevésbé ismert, itthon is hozzáférhető, vállaltan még inkább apokrif jellegű filmekről ne is beszéljünk, mint például a hamisítás kérdéskörét feldolgozó Anonymus (Roland Emmerich, 2011), vagy a fél évszázada műsoron lévő angol kultikus sci-fi sorozat, a Doctor Who Shakespeare-epizódja (The Shakespeare Code, 2007). Ehhez a sorhoz csatlakozott most az eredetileg 1998-as, de nálunk csak idén kiadott Robert Nye-könyv, A néhai Mr. Shakespeare is.

Ha először csak a hazai kontextusra koncentrálunk, a művet első körben két irányból is vizsgálhatjuk, pontosabban előzetes elvárásainkat két dolog is meghatározhatja. Az egyik az előzőekben röviden felvázolt kontextus, a drámaíró körüli kultusz: ezt mutatja, hogy a mű hazai megjelenését éppen Shakespeare születésének 450. évfordulójára tették. Ez az időzítés azért is lehet szerencsés, mert Nye könyve finoman fogalmazva rendhagyó biográfia, amely sok tekintetben osztja Shakespeare kultikus megközelítését, másfelől azonban ellent is mond annak, pontosabban új megvilágításba helyezi a drámaíró figuráját. Betudható ez — s íme, a második szempont, amely a művel kapcsolatos hazai elvárásokat befolyásolhatja — a könyv szerzőjének, hiszen Nye-nak korábban egyetlen munkája jelent meg eddig magyarul, a Faust, amely, emlékszem, hajdan, egyetemista koromban baráti körömben szintén kultikusnak számított, több kurzuson is mint a „posztmodern regény” egyik látványos példáját tárgyaltuk (más kontextusban, de jó pár éve magam is rendszeresen tanítom a művet, s igyekszem ápolgatni a kultuszt). A magyar befogadókat tehát (vagy közülük azokat, akik már találkoztak Nye-jal) e kettős elvárásrendszer határozhatja meg, s talán valami, a Fausthoz hasonló összetett irodalmi játékot és egyszersmind polgárpukkasztó blaszfém szövegkollázst várhatnak. A tájékozottabb (vagy anglicista) olvasók azt is tudhatják, hogy Nye nem először nyúl shakespeare-i témához, hiszen egyik korai, 1976-os (tehát még a Faust előtti) regénye, a Falstaff a híres karakter alternatív önéletrajzát mutatta be, a Mrs. Shakespeare: The Complete Works című könyv (1993) pedig a feleség, Anne Hathaway szemszögéből vázolta fel a drámaíró életét és életművét.

A néhai Mr. Shakespeare hasonló vállalkozás, itt ugyanis a drámaíró egykori színésze, Robert Reynolds, avagy Pickleherring önéletírását olvashatjuk, aki öregkorában (1666-ban, a regény vége a nagy londoni tűzvész idején játszódik) írja meg Shakespeare életrajzát. Két biográfia szövődik egybe tehát a könyvben: egyfelől az idős Pickleherringé, aki mintegy Shakespeare életén és életművén átszűrve szemléli saját személyiségét és életének bizonyos eseményeit; másfelől pedig a játék fordítva is működik: Shakespeare életét és műveinek keletkezéstörténetét Pickleherring figuráján keresztül láthatjuk. Pickleherring első pillanatra igen bennfentesnek tűnik, olyannak, aki közel állt a hajdani szerzőhöz, így minden olyan életrajzi adatnak, jelentős és jelentéktelennek látszó részletnek a birtokában van, amelyekből összeállítható Shakespeare portréja. Látszólag tehát a mű ugyanazt a módszert követi, illetve imitálja, amit hajdan Mortimer regénye: ott is Shakespeare egyik színésze, John Rice visszaemlékezésein keresztül rajzolódott ki a drámaíró élettörténete. Ám Nye könyve messze invenciózusabb, mint Mortimeré: míg ott a Rice-féle narráció inkább a hitelesítésre, a hajdani történetek, pletykák első kézből való megmutatására szolgált, Nye-nál igen hamar, tulajdonképpen már a regény elején világossá válik, hogy a dolog messze nem ilyen egyszerű, Pickleherring ugyanis egyfelől igencsak szószátyár, el-elkalandozik, a Shakespeare-életrajz apropóján magáról is beszél, sokszor helyezi előtérbe saját világlátását, elméleteit. Másfelől pedig a narrátor nagyon furcsa játékot játszik: színleg a drámaíró kortársa, famulusa, ihletője, biográfusa, aki miközben folyamatosan reflektál a Shakespeare munkássága és élete körüli teóriákra, ő maga is gyárt ilyeneket. Pickleherring egyszerre naiv, tanulatlan kortárs, szexmániás öreg, aki az írás szüneteiben emeleti szobájából a kukkolja a szomszédban lakó fiatal lányt, valamint a műveket oda-vissza ismerő tudós monográfus.

Pickleherring figurája meglehetősen összetett és az alakja körüli játék jól illusztrálja a regény működésmódját. A könyv legelején látszólag sokat elárul magáról, valamiféle szónoklat vagy színpadi beszéd kereteit imitálva szólítja meg közönségét, s bizonygatja bennfentességét: elmondja, hogy Shakespeare színházában játszotta Puckot, Arielt, Lady Macbethet, azaz igen közeli viszonyban állt a költővel. Mint kijelenti, „nem hord a föld a hátán olyan embert — sem férfit, sem nőt —, aki az öreg Pickleherringnél többet tudna a néhai Mr. Shakespeare-ről.” (10) Ezután azt is elárulja, hogy a Shakespeare-rel való első találkozásakor a költő akkoriban divatos csúcsos kalapot, azaz copataine-t viselt, és a drámaíró annyira szerethette a fejfedőt, hogy a szó még az Antonius és Kleopátrában is szerepel (amelyben, mint Pickleherring kiemeli, ő maga játszotta az egyiptomi királynő szerepét). A narrátor tehát már az elején demonstrálja, hogy a drámaíró életrajza mellett igen jól ismeri a Shakespeare-műveket is, színész lévén szóról-szóra tudja őket. Csakhogy az Antonius és Kleopátrában ez a szó nem szerepel, ott van viszont A makrancos hölgyben, ahol az egyik szereplőt így írják le gúnyosan: „A hétpróbás gazember! Selyemzubbony! Bársonynadrág! Bíborköpeny! És kürtőkalap!”[2] („A silken doublet, a velvet hose, a scarlet cloak, and a copatain hat.”[3]) A ruhadarabok majdnem pontosan ugyanazok, amelyeket a regény nyitójelenetében Shakespeare hord: „Párnázott selyemujjast viselt, olyan zöldet, mint a libafos, hozzá szürke bársonyharisnyát és skarlátvörös köpenyt.” (10 — „He had a quilted silken doublet, goose-turn green; grey velvet hose; and a scarlet cloak.”[4]) E leírásból két dologra is következtethetünk mindjárt itt, a könyv elején. Az egyik, hogy Pickleherring nem teljesen megbízható elbeszélő: bennfentességét hangsúlyozza, miközben rögtön az elején tárgyi tévedést vét. Ám e hiba maga is beszédes, hiszen igencsak kérdéses, hogy Shakespeare magát, saját kinézetét írta bele A makrancos hölgy nem éppen központi jelenetébe, vagy épp fordítva, a drámaköltő regénybeli leírása tulajdonképpen egyik művének figurájából származik.

A narrátorról a továbbiakban megtudjuk, hogy hétéves korában halt meg az édesanyja, és ezután két nővér viselte gondját. A nővérek neve (Meg és Merry Muchmore) akár egy Shakespeare-vígjátékból is származhatna, az elbeszélő pedig „két pofaszakállas szűz”-ként („whiskered virgins”) írja le őket — talán ezzel is színpadi figurához hasonló jellegükre utalva. Ezután kapunk egy némiképp erotikus leírást arról, hogy Pickleherringet gyermekkorában mily gyakran elfenekelték a nővérek, s ez neki milyen szexuális izgalmakat okozott, majd egy talán Rabelais ihlette jelentet arról, hogy az elbeszélő apjának állítólag akkora szája volt, hogy „még az öklét is el tudta tüntetni ebben a barlangmélyben” (11), valamint néhány sort olvashatunk anyjáról, aki mindig ugyanazzal a balladával, a Kicsi Pollyval ringatta álomba gyermekkorában. Utóbbi, itt még jelentéktelennek tűnő információ a későbbiekben fontos lesz, ugyanis a regényben többször, több változatban is előkerül. A 21. fejezet egyik jelenetében Pickleherring Shakespeare részeg apjának énekli (118–119), a következő szakasz pedig teljes egészében közli a versikét, kottával együtt. Szerepel azonban még egy Polly a regényben, méghozzá egy ifjú kurtizán, aki az elbeszélő szobája mellett lakik, s mint megtudjuk, Pickleherring egy lyukon át kéjes izgalommal lesi a fiatal lány tevékenységét. Az életrajzot író Pickleherring ugyanis egy olyan szobában él, amely alatt bordélyház, az alagsorban pedig pitesütő található (89). Főbérlője a pástétomkészítő Pompey Bum, aki folyamatosan gyötri a ki nem fizetett lakbérhátralékokkal. Talán az eddigiek fényében nem okoz túl nagy meglepetést, hogy Pompey is Shakespeare-figura: a Szeget szeggel csaposát hívják Pompeynek (a magyar fordításban Pompeius), s amikor a 2. felvonás 1. színében az egyik szereplő rákérdez vezetéknevére, ő „Bum”-nak (magyarul Popónak) nevezi magát.[5]

A Pickleherring mellett lakó fiatal kurtizán neve eredetileg Anne Flinders, a beceneve Polly. A lány a történet egy szakaszában eltűnik, s Pompey Bum azt állítja, sohasem lakott ott, majd, mintegy mellékesen, egy versikét kezd szavalni: „Polly Flinders, a buba, / Beleült a hamuba, Hogy ne fázzon az ici-pici lába. / Anyukája elkapta, / Kikapott az ebadta, Hamu ment a gyönyörű ruhába!” (451) A szöveg eredetije („Little Polly Flinders / Sat among the cinders / Warming her pretty little toes! / Her mother came and caught her / And whipped her naughty daughter / For spoiling her nice new clothes!”[6]) egy angol gyermekmondóka, amelynek első írott feljegyzése a 19. századból származott, de a némiképp Hamupipőke történetére emlékeztető versike valószínűleg régebben keletkezett. Ez alapján feltehető, hogy a Pickleherring édesanyja által énekelt dalocska valójában inkább ez lehetett, így a szomszédban lakó kicsi Polly valódi létezése is elbizonytalanodik. Mi több, a hamumotívum miatt a regény végkifejletével, a nagy londoni tűzvésszel is kapcsolat teremtődik, így a jelenetet a végéből visszaolvasva egyre több kétség merülhet fel az elbeszélő realitását és megbízhatóságát illetően. Magyarul a Shakespeare-életrajzot író Pickleherring élete jórészt maga is korabeli mondókákból, irodalmi parafrázisokból és Shakespeare-szakaszokból áll össze. Mi több, neve is árulkodó: egyrészt pácolt heringet jelent (pickled herring), másrészt pedig valószínűleg a hollandból eredő szóösszetétel a 17. századi európai színház egyik bohócfigurájának nevére utal. Sőt e minőségben a szókapcsolat Shakespeare-nél is előfordul, méghozzá a Vízkereszt egyik jelenetében Böffen Tóbiás így kiált fel: „rosseb ezekbe a pácolt heringekbe.”[7]

Azért írtam ilyet hosszan (bár messze nem minden részletet és motívumot kimerítően) a regény elejéről, illetve Pickleherring figurájáról, mert rajta keresztül jól illusztrálható a szöveg működésmódja. Az elbeszélő mind saját, mind pedig hősének életét olyan elemekből állítja össze, amelyek részint a korabeli történetekből, legendáriumokból, pletykákból, kisebb-nagyobb eseményekből, részben pedig Shakespeare műveiből és az azóta róla vagy személye kapcsán írottakból rakódnak össze. Egyszerre kapunk egy korabeli Shakespeare-életrajzot (pontosabban egy hosszúra nyúlt esszét a drámaíró életéről), amelyben maga a biográfus személye, sőt a biográfia alanya is fiktív motívumok, néha valósághatást keltő, néhol pedig teljesen abszurdba hajló jelenetek összességeként vázolódik fel, valamint ezzel összefüggésben egy olyan kollázst, ahol a több évszázados kulturális Shakespeare-narratívák, a művész szövegeiből és hatástörténetéből kibontakozó történetek és eszmék egymás mellett szerepelnek, egymásra reflektálnak. Pickleherring ugyanis nem csupán megbízhatatlan elbeszélő, hanem maga a fiktív, időn kívüli kulturális biográfus, a „történet szellemének” megtestesülése egy korabeli csepűrágó alakjában. Maga Pickleherring, alias Robert Reynolds már viszonylag korán, a nyolcadik fejezetben így szól saját személyéről (miután a korábbi, egészen rövid hetedik szakaszban mintegy fél oldalon összeszedte azokat a tényeket, amelyeket egészen biztosan tudunk Shakespeare életéről): „A színész-fantom háta mögött pedig ott áll a drámaíró-isten. Engem is Mr. Shakespeare teremtett. Az igazi nevem Nicholas Nemo.” (40) Majd később, a regény közepe táján, amikor nem mellékes módon az elbeszélő arról értekezik, milyen érzés női ruhába bújni a színpadon, és a nőnek látszás fikciója mekkora valódi szexuális örömet okoz neki, így szól: „Pickleherring igazi neve — ezt már elmondta önöknek — Nicholas Nemo. Senki nem tudja, mire képes Senki.” (238–239) A Nemo név, tudjuk, a latinban „senki”-t jelent, azaz a narrátor már viszonylag az elején bevallja saját fiktív voltát. Ám ez, hogy a játék teljesebb legyen, nem jár különösebb következménnyel, nem válik kevésbé valóságossá Pickleherring azáltal, hogy Shakespeare teremtményének tekinti magát, sőt a játék megkettőződik: a nem valóságos, Shakespeare által teremtett Pickleherring hozza létre életrajza révén saját teremtőjét, azaz Shakespeare-t. Hogy még szerteágazóbb legyen a dolog: a Nicholas Nemo név maga is egy drámából származik, de nem Shakespeare-től, hanem egy későbbi, az 1630-as években keletkezett, bizonytalan szerzőségű komédiából, az A Match at Midnight című műből.

A regényt többször is megszakítják Pickleherring esszéisztikus elmélkedései, amelyekben látszólag kiteregeti lapjait, s arról beszél, hogy miért éppen így írja meg Shakespeare élettörténetét. Az egyik fejezetben például a következő metatörténeti fejtegetést olvashatjuk:

Van városi történelem, és van vidéki történelem. A városi történelem cinikus és pontos. Elmés szerzők műve, elrendezi és behatárolja azt, amiről ír. Adatokra és számokra támaszkodik. A tudás pozíciójából beszél. Száraz, kételkedő és okos; a fej irányítása alatt áll. A bíróságok árnyékában születik, s legvégül mindig az egyetemek irányába tart: tudományossá válik. […] Néha azonban nem látja a fától az ardeni erdőt. És amikor Mr. Shakespeare életével kell megbirkóznia, aligha pályázhat sikerre. A vidéki történelem egészen más: mindig hűséges és nyitva hagyja a befejezést. Félkegyelműek meséje, akik megállítanak a falu közepén, és egyik önellentmondásból a másikba keverednek — mindezt a hétköznapi és mindenki által birtokolható igazság nevében. A vidéki történelem túlzásokba esik, és lángra lobbantja azt, amiről beszél. Kedvét leli a tódításban és a pletykában. Oktalan, vad, misztikus és szenvedélyes, hiszen a szív irányítása alatt van. […] A városi történelem kiindulópontja az a feltevés, hogy a tényekből megtudjuk az igazságot. A vidéki történelem ezzel szemben tudja, hogy a tények el is fedhetik az igazságot. […] A könyv, amelyet olvasnak, jobbára vidéki történelem. Olyan történetekből áll, amelyeket Mr. Shakespeare-rel kapcsolatban hallottam. (97–98)

A meglehetősen shakespeare-i hévvel és tónussal megírt metatörténeti eszmefuttatás oppozíciója több irányból is megközelíthető. Tekinthetjük a tények igazsága kontra művészi igazság régi keletű, leginkább a romantika idején virágzó toposz Pickleherring korában talán kissé anakronisztikusnak, manapság pedig némileg közhelyesnek látszó újrafogalmazásának. Emellett az utóbbi évtizedekben divatos történelmi metafikció újabb kinyilatkoztatásaként is értelmezhetjük, amelyben az elbeszélő tény és képzelet, makro- és mikroszint elkülöníthetetlensége, valamint a vállaltan fikcionális történetírás művelése mellett tenné le a voksát — vagy legalábbis e kérdéskört problematizálná (így elemzi a passzust például az Erzsébet-kort és Shakespeare világát ábrázoló újabb történelmi regényekről írott monográfiájában Martha Tuck Rozett is[8]). Emellett azonban ne felejtsük el, hogy a szöveget nem a szerző, hanem Pickleherring mondja — pontosabban még csak nem is ő, hanem inkább általa szólalnak meg olyan idézetek, frázisok, amelyek a történet mibenlétével kapcsolatban születtek. Csak a fenti idézetben két Shakespeare-utalás vehető észre: az Ahogy tetszik ardeni erdejének ruhacseréi és nemváltoztatás álcái mellett a vidéki történelemmel kapcsolatban elhangzó „félkegyelműek meséje” a Macbethet idézi, a tragédia címszereplője magát az életet nevezi így: „egy félkegyelmű / Meséje, zengő tombolás, de semmi Értelme nincs.”[9] Vagyis a Macbeth-utalás éppen a félkegyelműek meséjének (és ebben a kontextusban a vidéki történelemnek) az értelmetlenségét, haszontalanságát támasztaná alá. Pontosabban úgy vélem, inkább arról van szó, hogy az elbeszélő által művelt történelembe még ez is belefér: még az önellentmondás, a hiba és az anakronizmus is. Nem feltétlenül azért, mert ezáltal valami magasabb rendű művészi igazsághoz juthatnánk el, hanem inkább mivel nem egyfajta igazságot akar reprezentálni, hanem a szövegek, történetek, motívumok kollázsa az értelmezési lehetőségek, oda-vissza utalások sokkal szélesebb szövetét nyújtja, mint amit egy lineáris („városi”, hivatalos) történelem adhat. A narrátor a fejezet végén némi álszent játékkal szóbeli történeteknek, már elmesélt sztoriknak nevezi az általa újramondott történethalmazt: „Kétszer elmesélt történetek. Madárlátta mesék. Mesék, mesék, mesék, mesék. Vannak itt canterbury mesék. Hordómesék és sült lovakról szóló mesék. […] Mesék, haszontalan mesék, kitalációk” (98–99). A szétágazó utalásrendszer (Hawthorne, Shakespeare Hamletje, Chaucer, Swift, Tennyson) jól illusztrálja, hogy nem elsősorban a szájhagyományból vett Shakespeare-mesékről, -pletykákról van itt szó, hanem a teljes irodalmi kultúráról, a történetek tárházáról, amelyek közvetve vagy közvetlenül hozzájárultak Shakespeare művészetéhez, s amelyekkel ő maga — sokszor másokon keresztül — részesedett az európai kultúrában. Az eredetiben az idézet utolsó szava nem a magyar változathoz közelebb álló „inventions”, hanem „fictions”,[10] ami talán erősebben hangsúlyozza, hogy itt nem csupán a mesékről, pletykákról, nem igaz állításokról van szó, hanem a fikcióról mint olyanról.

Így a szöveg egyrészt ontja magából a különféle történeteket, a Shakespeare-életrajz és a drámák szöveghelyeinek magyarázatait. Sokszor több variánst is kapunk, egymás mellett szerepel például a drámaíró fogantatásának többféle változata (némelyik igen merész teória), de igen különös elméleteket olvashatunk a szonettekben lévő Barát, illetve a Sötét Hölgy figuráiról is. E kettő természetesen a Shakespeare-t övező rejtélyek egyik állandó visszatérő eleme, Burgess regényében is központi szerepet kaptak e titkok „megfejtései”. Pinckleherring felfedi a rejtélyeket, illetve egyszerre több titkot is feltár, egymást kizáró elméleteket helyez párhuzamba, egyiknek sem tulajdonítva kizárólagosságot, pontosabban mindegyiket egyszerre tartva igaznak. Emellett folyamatosan idéz, szövegeket magyaráz egymásból, Shakespeare életének általa „látott” vagy hallomásból ismert jeleneteiből, esetleg más, korábbi, netán későbbi művek bizonyos soraiból. Mindez nem könnyíti meg az olvasó helyzetét, hiszen a csepűrágó bohóc Pickleherring igencsak tudós elbeszélő, s a könyv az átlagnál jóval tájékozottabb mintaolvasót tételez. A regényt olvasva néha egyértelműen úgy éreztem, hogy tipikus többször olvasandó, szétszálazandó mű, amelynek ideális befogadója leginkább a megfelelő nyitottsággal rendelkező anglicista filosz. Bevallom, a nyitottság még csak-csak megvan bennem, de anglicista nem lévén, olykor inkább csak éreztem, hogy bizonyos sorok mögött más szerzők, idézetek, események bújnak meg, enyhén szólva nem mindig tudtam őket azonosítani. A magyar kiadás jó érzékkel észrevette azt, hogy Shakespeare-kultusz ide vagy oda, az itthoni befogadói közeg talán nem él annyira mélyen benne a drámaíró körüli történetekben és recepciójában, mint az angol. A fordítást ugyanis, amely Bényei Tamás remek munkája, az eredetinél sokkal nagyobb, szintén a fordító által összeállított lábjegyzet-apparátus kíséri, amely, ha nem is mindegyik, de igen sok shakespeare-i és egyéb hivatkozást felfed, némiképp megkönnyítendő a hazai olvasó dolgát, s néhány útjelzőt jelölve ki a szöveg labirintusában. Bényei emellett nem félt belenyúlni a meglévő Shakespeare-fordításokba sem, ahol kellett, megváltoztatta, a regényhez hajlította azokat, hogy Nye szövegének nüanszai, apró utalásai is a lehető legjobban átjöjjenek a magyar változatban.

A könyv végére nagyjából kibontakozik Shakespeare életrajza, Pickleherring nem épp szokványos módon, de a fogantatásától a haláláig nagyjából végigköveti a drámaíró munkásságát. Az elbeszélő túlélte a pestisjárványt, s végül, öregen, a kéziratot befejezve várja a londoni tűzvészben bekövetkező halálát. E katasztrófa, a narrátor pusztulása a regényvilágon kívül kell, hogy bekövetkezzen, hiszen a tűznek nem csak Pickleherringet kell elpusztítania, hanem a kéziratot, amelyet írt, így a könyvet is, amelyet olvasunk. Így lesz végül A néhai Mr. Shakespeare befejeződve egy soha nem létezett szerző elpusztult könyve egy olyan drámaíróról, aki őt magát is kitalálta, s aki művei és kulturális hatása révén bizonyos szempontból mindannyiunkat megalkotott.

Megjelent a Műút 2014047-es számában

_________________________________________________

[1] Dávidházi Péter: Isten másodszülöttje. A magyar Shakespeare-kultusztermészetrajza, Gondolat, Budapest, 1989.

[2] A makrancos hölgy, ford.: Jékely Zoltán = Shakespeare összes művei III. Vígjátékok, Európa, Budapest, 1961, 169.

[3] The Taming of the Shrew, http://www.gutenberg.org/cache/epub/1107/pg1107.html (letöltve: 2014. szeptember 8.)

[4] Robert Nye: The Late Mr. Shakespeare, Arcade Publishing, New York, 1999, 2.

[5] Shakespeare: Measure for Measure, http://www.gutenberg.org/cache/epub/1126/pg1126.html (letöltve: 2014. szeptember 8.) Magyarul: Szeget szeggel, ford.: Mészöly Dezső = Shakespeare összes művei VI. Színművek, 370.

[6] Nye: i. m., 336–337.

[7] Vízkereszt, ford.: Radnóti Miklós – Rónay György = Shakespeare összes művei IV., 790. A regényben ez az idézet is elhangzik.

[8] Martha Tuck Rozett: Construction a World. Shakespeare’s England and the New Historical Fiction, State University of New York Press, Albany, 2003, 43.

[9] Macbeth, ford.: Szabó Lőrinc = Shakespeare összes művei V. Tragédiák II., 224.

[10] Nye: i. m., 68.