Oroszos témát szerencsére nem csak a politika szolgáltat nálunk. Konferenciák zajlanak, kiadványok jelennek meg irodalmukról, kultúrájukról, meg persze fordítjuk őket. Nem mondhatni, hogy ők viszont nem foglalkoznak velünk, ha meglepő is néha, éppen melyik írónkkal. A Külföldi irodalom nevű folyóiratuk idei 8-as számában a napra pontosan 33 évet élt egykori magyar költő, Gyóni Géza néhány oroszra fordított versével találkozunk. Orosz sorstársaival (például Majakovszkijjal) együtt tárgyalja őt fordítója, a magyar irodalom jeles közvetítője, Jurij Guszev. Az első világháború iránti lelkesedés és a háború poklának megtapasztalása közti ívre feszül Gyóni költészete, írja. Levelei a Golgotáról a lövészárkok borzalmaiból szólnak — többek között azokhoz a szerencsésekhez, akik a hátország komfortjából buzdítanak továbbra is hazafias helytállásra. Guszev felidézi (egy korábbi közlés nyomán) a költő krasznojarszki végnapjait és temetését, katonatársai búcsúját, gyászát, s verseinek, ceruzájának a szabadulás utáni hazahozatalát magyar földre. Megidézi, hogy a hadifogságban társai kívülről megtanulták a műveit. (Az orosz költészet egy része is így élte túl az írott betűre vadászó diktatúra évtizedeit.) A mai magyar irodalomfogyasztók közül az is, akinek most úgy tűnik, szégyenszemre semmit nem tud Gyóniról, valószínűleg találkozott már leghíresebb versével valamilyen ünnepségen: „Csak egy éjszakára küldjétek el őket: / A pártoskodókat, a vitézkedőket.” Az oroszra fordítottban egy nap lett az egy éjszakából.
Hozzánk valószínűleg már nem jut el: kiadták az első tudományos igényű orosz–cigány szótárt 18.000 tisztán cigány eredetű szóval egy kalinyingrádi költő, újságíró összeállításában. 130 példányban jelent meg mindössze, s az unikalitásra fogékony szakemberek azonmód le is csaptak rá. Jobban mondva csapnának… Nyikolaj Vasziljevszkij, a cigány származású szerkesztő ugyanis csak kapkodja a fejét: az ország minden részéből vennének a nyelvészeti, filológiai intézetek könyvtárai legalább egy példányt tőle, de nincs annyi belőle. Sehonnan egy fillér támogatást nem kapott ugyanis munkájához, maga szponzorálta azt, s hát ennyi példányra futotta. Amikor megkereste őket, még a helyi megyei kulturális minisztérium is mosta kezeit: nem segíthetnek, a cigányság nem tartozik a régió történelméhez…
Az Irodalom kérdései nevű lap idei negyedik számában több szöveg szól Dovlatovról, az NLO, a Független Filológiai Folyóirat harmadik (szeptemberi) számában pedig az orosz zsidók hármas identitásáról van szó. Német, amerikai és izraeli a harmadik komponens. Ugyanitt egy angolból fordított szöveg szól az Oroszország „legeurópaibb” városába, Pétervárra érkező vendégekről, s a velük szemben tanúsított sztereotípiákról és a gyakorlatba fordított előítéletes viselkedésformákról. A Népek barátsága folyóirat birodalmakról, az Új világ 7. száma a befogadás természetéről értekezik — az utóbbi boileau-i értelmében. Ugyanitt a Szolzsenyicin Irodalmi Díj átadásáról szóló tudósításból kiderül: idén a hetvenhét éves
Irina Rodnyanszkaja kapta meg azt. Az indoklás meglehetősen patetikus: a szépség és az igazság is benne foglaltatik életművében. A magát elsődlegesen kritikusnak tartó díjazott filológus, filozófus és irodalomtörténész is egyben. A kollégák által neki összeállított tisztelgő kötetet meglehetős pikírtséggel ismerteti az Irodalom kérdései második számában Jevgenyij Abdullajev: „heterogén, szerteágazó, koncepció nélküli…”; „mindenki azt adta le, ami éppen keze ügyébe akadt…” (Jegyezzük meg, ez némileg azért igazságtalan kifakadás: a kitüntetett sokrétű tevékenysége — vallásfilozófia, esztétika, irodalomelmélet, klasszikus, modern és kortárs orosz irodalom — mindenfelől bevonzhatott tanulmányokat.) A díjat 1998-tól adják át az irodalom, a film, a színház és az „akadémiai tudomány” valamely ágában kiemelkedő alkotónak. Megkapta már Valentyin Raszputyin, Olga Szedakova, Alekszej Varlamov, Szergej Bocsarov, Viktor Asztafjev és sokan mások. Erős intellektualitás és egyúttal metsző aktualitás, a társadalmi problémák iránti fogékonyság jellemezte a mostani díjazott, Rodnyanszkaja által húsz éven át, 2008-ig vezetett kritikai rovatot a Novij mirben. (Második kritikai reneszánszát élte ekkor a lap az 50-es, 60-as évek után.) Rodnyanszkaja széles merítésére jellemző, hogy oly különböző szerzőkhöz, mint a falusi íróhoz, Borisz Jekimovhoz és napjaink posztmodern sztárjához, Viktor Pelevinhez is hozzáértően nyúlt. Kulturálatlanság, szöveg iránti tiszteletlenség fel nem üthette a fejét körülötte, mondják róla munkatársai. Kritikusként nem vegzálja a szerzőt, hanem a szellemi forrásait keresi. Ha ilyeneket nem talál, érdektelenné válik a számára. Az utóbbi kétszáz év „mély, komoly, felelősségteljes”: (Pavel Zajcev szavai) orosz irodalomkritikai tradíció egyenes folytatásának tartják életművét. Könyvet írt Az ellenkultúra szociológiájáról Jurij Davidovval (1980), Az irodalom mozgásáról (2006) két kötetben, 2010-ben pedig a kétezres (ők nullásoknak hívják) évek költészetéről megfogalmazódott gondolatait közli könyvben. Tagja az Orosz írók 1800–1917 lexikon szerző- és szerkesztőgárdájának.
S végül egy verseskönyvről, amely a látás, a szem problémái köré épül. Ljudmila Kologyázsnaja sokadik verseskötete a Megdermedni a szemben tükröződésként, mely a belső látás misztikumát és a kórházi kezelés realitását is érinti. A glaukoma–mglaukola (a szúrás sötétsége) anagrammáját emeli ki dicsérőleg szúrós szemű kritikusa, Jelena Szafronova, aki a továbbiakban felesleges, túlhajtott szójátékaiért, kockázatos szóhangsúly-váltásaiért, semmitmondó vendégszöveg-használatáért ostorozza a költőt. Kologyázsnaja hivatalos oldala (http://www.likolod-poet.ru/) enyhén szólva hivalkodó, mindjárt egy olyan méltatás idézésével indít egy neves nagydoktor pályatársától, amiben az őt a legkiemelkedőbb mai orosz filológusok egyikeként említik. Mintha ismerős lenne valahonnan ez a trükk… Apropó, a másik kritikusa (ld. fent) éppen tudósi telhetetlenségét kárhoztatja: saját költészetében nem tudott lemondani a folyton ágaskodó intertextusokról, s lelombozó helyenként az eredmény.