Lukácsi Margit: KH — olasz (2014. szeptember 29.)


Szeptember 13-án immár 52. alkalommal adták át Velencében, a La Fenice Színházban a Campiello-díjat, amely presztizs és hitelesség tekintetében az utóbbi években felvette a versenyt a másik irodalomtörténeti jelentőségű díjjal, a Stregával — sőt, egyesek szerint felül is múlta azt.

Míg a Stregát eredetileg egy írókból és művészekből álló baráti társaság alapította és ítélte oda, az 1962-ben létesített Campiellót a venetói ipari, üzleti, vállalkozói körök hozták létre jól meggondolt mecénási szándékkal. A díj elnvezését stílszerűen Goldoni Il campiello, azaz A terecske című komédiájából vették, ezzel is a kezdeményezés helyi jellegét, „velenceiségét” kívánták hangsúlyozni. Azóta egy alapítvány felel a díj és a vele járó pénzösszeg odaítéléséért valamint a díjkiosztó gála megszervezéséért és „láthatóvá tételéért” a médiában. Nem is gondolnánk, hogy a lokálpatriotizmusáról híres Olaszországban amúgy nem túl gyakori a Campiellóhoz hasonló sikertörténet, vagyis amikor egy tartomány, egy szűkebb régió üzleti szférája köt stratégiai szövetséget a kultúrával. Roberto Zuccato, a Fondazione Campiello elnöke így nyilatkozott erről a felismerésről: „Korszakváltást élünk, társadalmi és gazdasági paradigmaváltást, nem gondolkodhatunk a megszokott sémák szerint, újra fel kell találnunk magunkat. Ezért stratégiai fontosságú, hogy a kultúrába befektessünk. Nemcsak azért, hogy »feltőkésítsük« történelmi, művészeti nemzeti örökségünket, hanem legfőképpen azért, mert csakis a kultúra segíthet hozzá bennünket, hogy felfogjuk és megértsük azt a metamorfózist, amelynek tanúi vagyunk, és hogy innovatív megoldásokkal álljunk elő. Veneto tartomány vállalkozóinak szövetsége ehhez a fejlődéshez kíván hozzájárulni, ez a mi modern mecenatúránk, mellyel az irodalmat és az írókat kívánjuk támogatni egész Olaszországban.” Szép gondolatok. Lehet, hogy egyszer még azt is kimondják hangosan, hogy a bölcsészképzésnek is van értelme.

A Campiellót nem szakmai zsűri ítéli oda, hanem az előzetes válogató körök után egy 300 anonim tagot számláló olvasókör szavaz a döntőbe jutott öt könyvről. Érdekes az olvasókör összetétele: 101 alkalmazotti munkakörben dolgozó személy, 78 szellemi szabadfoglalkozású, 48 vállalkozó, 31 nyugdíjas, 22 egyetemi hallgató és 20 háziasszony avagy otthon lévő anyuka — vagyis a potenciális olvasók különböző rétegeit képviselik.

Giorgio Fontana

Giorgio Fontana

Az idén 107 szavazattal Giorgio Fontana Morte di un uomo felice (Egy boldog ember halála) című regénye nyert, melyet a palermói Sellerio Kiadó jelentetett meg. A második helyezett Michele Mari Roderick Duddle című könyve (Einaudi Kiadó, 74 szavazat) lett, a harmadik Mauro Corona La voce degli uomini freddi (A hideg férfiak hangja, Mondadori Kiadó, 43 szavazat), ezt követi Giorgio Falco La gemella H (H ikernővér) című könyve szintén az Einauditól 36 szavazattal, a legjobbnak ítélt könyvek listáját Fausta Garavini Le vite di Monsù Desiderio (Monsù Desiderio életei) ímű műve zárta a Bompiani Kiadótól, 31 szavazattal.

Fontana könyve, az Egy boldog ember halála bizonyos értelemben a kortárs irodalom egyik jellemző regénytípusának, a bírósági-nyomozati regénynek a hagyományait viszi tovább. Ez a hagyomány olyan neves előd művészetéből táplálkozik, mint a szicíliai Leonardo Scascia, az Affaire Moro vagy a Porte aperte (Nyitott kapuk) szerzője. Nem véletlen hát, hogy éppen a palarmói Sellerio Kiadó vállalkozott Fontana újabb könyvének kiadására is. Író és műve kapcsolatának további érdekessége, hogy az Egy boldog ember halála 1981-ben játszódik, abban az évben, amikor Giorgio Fontana született; az olaszországi szélsőbal, a BR, azaz Brigate Rosse (Vörös Brigádok) terrorizmusának végső, talán legkegyetlenebb időszaka ez. A regény főszereplője, az alig negyvenéves Giacomo Colnaghi Milánóban dolgozik vizsgálóbíróként egy fiatal suhancokból álló új terrorszervezet által elkövetett merénylet felgöngyölítésén. A kortárs olasz irodalomban ez a közvetlen múlt még feldolgozatlan időszak, Fontanát is az igazságszolgáltatás problémája érdekli az egyén szemszögéből. Colnaghi egy hétköznapi, jó humorú, boldog ember, szereti a munkáját, normális családi életet él. Ugyanakkor kétségekkel teli, összetett személyiség. Hívő katolikus, vívódást okoz számára a hit, jobban mondva a földi igazságszolgáltatás gyakorlata és egy felsőbbrendű ítélkező létezéséről alkotott meggyőződése, a földi bosszú és az isteni megbocsátás ellentmondása. Vizsgálóbíróként nem tetteseket hajszol, hanem a tettek hátterében meghúzódó mozgatót keresi, a dolgok végső értelmét, melyek mindennapos döntéseinket   befolyásolják. A szerző Colnaghi történetében két történelmi szálat sodor egybe: a főszereplő jelenét, az „óloméveknek” (anni di pombo) nevezett időszakot a második világháborús ellenállás korszakával szembesíti. Montázsszerű fejezetekben követjük Giacomo Colnaghi, a „boldog ember” utolsó nyarának eseményeit és a gondolataiban felidézett apjának, Ernestónak a sorsát, aki partizánként harcolt és a fasiszták megölték. A kommunista meggyőződésű apa történetét — akit katolikus családja sosem értett meg igazán — fia elképzelései nyomán ismerjük meg, vagyis a róla alkotott képet látjuk, hiszen Giacomo kisgyermek volt apja halálakor, jóformán nem is ismerhette. Kettejük párhuzamos történetével Fontana egy, a mai Olaszország kollektív emlékezetében fájó pontként létező dologra utal: a Vörös Brigádok tagjai a második világháborús Ellenállás hőseiként, a partizánok utódaiként definiálták magukat, Fontana regényében mégis óriási a szakadék a fiatalon elpusztult Ernesto és a Giacomo Colnaghi által végül letartóztatott fiatal terrorista, Meraviglia között. Ez a kissé zavarba ejtő című regény — a „boldog” jelző a címbeli mondatban idejekorán figyelmezteti az olvasót —, ahogy halad előre a történet, mind újabb reflexiókra késztet: mi teszi olyanná az embereket, amilyenek? Valóban jelen van életünk minden percében a gonosz? Hogyan győzhetjük le a bosszúszomjat és a dühöt? Miért maradunk szükségszerűen mindig egyedül leggyötrőbb vívódásainkkal és legfontosabb döntéseinkkel?

A mi Prima Primissima-díjunkhoz sokban hasonlító Campiello-gálán életműdíjat is odaítéltek az idén, mégpedig Claudio Magrisnak, aki többször járt Magyarországon, a budapesti Könyvfesztivál vendégeként is, és a magyar olvasó leginkább a Danubio (Duna) című esszéregényét ismerheti. Elsőkönyves kategóriában Stefano Valenti La fabbrica del panico (Pánikgyár, Feltrinelli Kiadó) nyert, a fiatal tehetségek közül a 17 éves gimnazistalány, Maria Chiara Boldrini kapott elismerést Odore di sogni (Álomszag) című novellájáért, a fiatalok különdíját pedig a 19 éves svájci (locarnói) Ambra Giacomettinek, Anemia — Storia di una mancanza (Anemia — egy kihagyás története) című elbeszéléséért.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük