friss műút

-ról, -ről

Antal Balázs

Antal Balázs

(1977, Ózd) a Műút portál szerkesztője 2013 és 2018 között.

-tól, -től

Szöveggyár-tábor 2014

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Esszé

Antal Balázs: Borda Réka anekdotázása vagyok

2014. szeptember 19.

Mindenképpen szubjektíven nyilatkozz meg a Szöveggyárról, kapom az utasítást. Ahogy igyekszem ennek eleget tenni, az jár a fejemben, mégis hogyan tudnék másként beszélni a táborról, ha nem szubjektíven. Végtére is első lépésemként szolgált az irodalmi életben és végigkísérte, ahogy buta kis kamaszból érett egyetemistává változtam. Sőt utólag, ahogy a Gömbhalmaz kapcsán folyton felemlegetik a tábort, mint a „gömbök” alfáját, főleg rá kellett döbbennem, milyen szerencsés vagyok, hogy részt vehettem ebben a mára, úgy tűnik, fogalommá vált dologban. Elvégre, ha nincs ez, nincsen Szenderák Bence, akiről, habár akaratlanul, de úton-útfélen megfeledkezem és akivel sokat szöszölünk egymás hülyeségén. Nincsen Kozma Leila, aki bűntudatában szereti a telehamuzott gangra vetni magát és ismeretlen angol fiúkat felhívni a lakásomba fürdeni. Nincsen Hubai Gábor, akinek focitudását még Ronaldo is megirigyelné. Nincsen a belevaló Pálinkás Anna, Nagy Janis Joplin Kalliopé, „rövid i” Biró Krisz, a tudós Polák Peti és még sokan mások. Nincsen Spitzner Peti (Spici), aki gimnáziumi éveim nagy trubadúrjaként kijelentette, addig nem halhat meg, míg össze nem szűrjük a levet. Nekem pedig több sem kellett és annyira belezúgtam, hogy egy nagy konténer izzadságszagú szivacsban elárultam neki, mennyire nem bírja a hajam a fülledt nyári meleget. Sőt azt se felejtsük el, ha nincs ez, nincsenek az első megjelenéseink, mégpedig a Műútban, ami azért elég szépen megalapozta irodalmi előbbre jutásunkat. És nincs a Gömbhalmaz, amit még az egyetemi tanáraim is belájkoltak a Facebookon, hát még a Spici.

Egyébként elsőként két dolog ugrik be a táborokról. A fájdalmas reggelek, melyeket — mintha nem is szakítottuk volna meg az estét alvással — az akkor divatba jött citromos sörrel, energiaitallal és cigarettával kezdtünk (folytattunk), miközben az Öntöd-ében történteket veséztük ki. A másik Sopotnik Zoltán hajnali balettmutatványa az éles vaskerítésen, melyen legkevésbé sem kiszámítható állapotban másztunk át, és amelynek kedvenc nadrágja esett áldozatul. Ja, és Hepp Ivánról se feledkezzünk meg (aka Happy Van). Őt mi indítottuk el az alkohol homályos útvesztőiben, melyeket azóta annyira kiismert, hogy az idei JAK-táborban egy kényelmes lépcsősort választott magának alvóhelyéül. Kabai Lóránttal másnap büszkén meg is állapítottuk, hogy „be van fejezve a nagy mű, igen. A gép forog, az alkotó pihen.” Na meg Ficsku Pált, „az utolsó népi írót” sem felejteném ki a felsorolásból, aki minden évben nagyon szereti Filó Manyit, de mindig csak addig, amíg meg nem tudja, hogy verseket ír, mert utána már nem annyira.

Persze voltak mélypontok is. Például a legelső Szöveggyárban videót kellett forgatnunk verseinkhez, mi pedig Juhász Erikával és a serényen kamerázó Troján Danival éjszaka, szakadó esőben bújtunk át egy „belépni tilos” jelzésű drótkerítésen, majd sétáltunk körbe egy ijesztően mérgezőnek tűnő ipari tavat, miközben úgy ugrottunk át egy-egy csúszós gyomot, mintha legalábbis erre születtünk volna. Ami megnyugtatónak tűnt, hogy ha beleesünk a tóba, talán annyira átrendeződnek a génjeink, hogy zöld Hulkokká változunk és kis pöccintéssel végezzük ki, aki kitalálta ezt az egész marhaságot. Utólag persze már tudom: Juhász Erika csodálatos koncepciójának lehettem elszenvedő alanya. Három év után is szívből köszönjük az akkor tropára ment kedvenc cipőmmel. (A slusszpoén, hogy ebből az akcióból pont nem készült végül kisfilm, de legalább az átlagosnál több pénzt költöttem aznap este a májamra.)

Idén sajnos nem tudtam részt venni a táborban, mégis mindennap felhívtam valakit és gyűjtöttem a híreket, a Ustreamen pedig buzgón figyeltem a meghívott vendégeket. Nem könnyű kimaradni egy olyan dologból, ami a mindennapjaim részévé vált, és ez alatt legfőképpen az ott szerzett barátokat, tapasztalatokat értem. Szeretném, ha egyfajta deviáns és túlzottan bölcsész osztálytalálkozóként anyuka meg apuka korunkban is sokszor összegyűlnénk a vasgyárban, mely addigra remélhetőleg az ifjú acélmájú titánok irodalmi nevelésének kulcsfontosságú helyszínévé növi ki magát — nem mintha már most nem az lenne. Szeretnék találkozni a beteg kisfiúval, akiről Zöme (Zemlényi Attila) két Unicum után mindig mesél. Meg a világ legjobb kocsmárosával, Ancsával, akinek szeretünk verset írni. Akarok még Kabai Lóri anyukájának a sütijéből enni. Kabai Lóri anyukájának sütije akarok lenni. És Lali feneke. „Luterán Lali megmutatott segge vagyok.”

+1Oszd meg!Oszd meg!Oszd meg te is!

Szólj hozzá!