Feltevődik a kérdés, hogyan kerül egy irodalommal kapcsolatos tábor a miskolci vasgyár rozsdarágta maradványai közé. Ahol nincs hangulatos móló, elegáns sétány, csinos dombvidék, vagy folyók találkozása. Peripatetikus oskola létezhet-e az enyészeten?
Mindenhol csak körkörös és célszerű romok. Ha inspiráció ez, akkor miféle?
Épülhet-e a szöveg kormos, csorba, bontott téglából?
Miért pont egy trauma otthonos, fosszilis romjai lehetnek metaforává?
Vállalható-e az a szabadság, amikor a szöveg kilép komfortos intim szférájából, és sokféle megjegyzés éri még átalakulása közben?
Születhet-e, újjászülethet-e a volt LKM gyáregység-parancsnoki épülete egy sündisznóvá jegyzetelt kéziratfaltól?
Ha figyelmesen elolvassa mindazt, amit most a Szöveggyár-hétvégén közzéteszünk, rájön, hogy a kérdésekre a válasz: igen.