Nézem, nézem Susini viaszbábuját, a Medikai Vénuszt, hopp, gondolom, kiesik valami a hanyatt fekvő nőből, bélszakasz, máj, szív, tüdőlebeny, látom, ahogy lehajolok, s megtörölgetve visszaillesztem. Mint ahogy az a meztelen és névtelen (!) leányzó is, ki az arcára bukva fekszik az erdőben, miközben a lovag az oldalát fölmetszve egy leányhoz illő méretű szerveit kiemeli, hopp, s repülnek a jutalomfalatok a szelindeknek, csattognak a kutyafogak, megcsorran a nyál falás közben. Szóval ahogy a leányzó is valahogy visszanyeri a szelindekek gyomrából azt, ami az övé volt még az előbb, az ő része, s megtisztogatva visszahelyezi szempillantás alatt, mert máris menni kell tovább, kísérteni egy másik város határában, erdőségben, ahogy a pokolbéli büntetés rendeli. Legalábbis Boccaccio szerint.
Legalábbis szerintem. Mert benne volt már hetek óta ez a néhány szervesülni hajlandó, már közel sem idegen részlet egy elbeszélés testében, csak kihullott a birtokon töltött napjaim alatt, s most megtörölgetve nyomkodom vissza a még sehol sincs, de máris másíthatatlan konstrukció adott zugaiba. Pontosan illeszkedik. Még jó, mert haladnom kell tovább, vagyis el kell jutnom oda, ahol láthatóvá válik — megszületik a történet. Amiben immár nyoma sincs az eredeti kérdésfeltevéseknek (Susini, Boccaccio), a magabiztos szemtanúk régen szétszéledtek, de azért jó így is. A célnak megfelelően raktam össze a kihullott darabkákat, örvendve megtérésüknek, meg annak, hogy nem merültek feledésbe, nem hányódnak többé szanaszét. Még pár hét, és befejezem az új novellámat.