Kőrizs Imre: Kínai kaja


A Beisi Pagodát kínai turisták is látogatják

A Beisi Pagodát kínai turisták is látogatják

Ma láttam életem legfurcsább üzletét, Szudzsóban (Suzhou). Falazóelemeket is árultak az utcán — szépen egymásra pakolva, mint kicsit odébb a zöldséget —, a bolt mellett pedig szerszámüzletek sorakoztak. Kétségtelenül a piac barkácsnegyedében jártunk. Az egyik bolt be volt omolva, a roló félig leszakadt. A törmelékhalomban egy faládán ült egy nő, és a járdára terített ponyváról árult főleg különböző ollókat, a manikűrmérettől a kétkezes fémvágóig. De alatta a romok, a feje fölött a roló maradványai és a szmogos égbolt. Amikor mutattam a dán kollégának, nézd csak, Hans, milyen üzlet, szemrebbenés nélkül válaszolta, nem látva a járdaszegély közelében az igazi kínálatot: „Á, itt lehet régi szemetet vásárolni.”

Nem lett volna szabad fényképezni

Nem lett volna szabad fényképezni

Szudzsó sokkal kisebb, mint a közeli Sanghaj, alig tízmillió lakosa van, de a régi részei nagyon szépek. Az egyik negyede velencei módra tele van csatornával, klasszikus kertjei pedig a világörökséghez tartoznak. A kínai parkok nem olyanok, mint a japán kertek, úgy tudom, nem az elmélyülést, hanem eredetileg a pihenést szolgálták, de ma már legfőképp zsúfolt turistalátványosságok. Az Oroszlánok Erdejének kisebb és a Szerény Hivatalnok nagy kertjénél hangulatosabb a kilencemeletes Beisi Pagoda melletti egészen kicsi, alig látogatott sziklakert.

A város egyébként nyolcvan-kilencven kilométerre van Sanghajtól, de a vonat, a maga óránként háromszáz kilométeres sebességével hamarabb odaér, mint a metró Újpestről az Ecseri útra. Igaz, beszállni nem annyira egyszerű, ebből a szempontból is olyan, mintha repülne az ember. Útlevél kell a névre szóló jegyhez, és a csomagokat is ellenőrzik a kapuban, sőt fémérzékelővel a ruhát is. Igaz, Sanghajban a metró is így működik.

A reggeli

A reggeli

Életem legfurcsább nevű ételét is itt, Kínában ettem a múlt héten. Az egyik kis sanghaji étteremben a kínai származású új-zélandi költő, Alison Wong segítségével próbáltunk rendelni, de így sem ment könnyen, úgyhogy végül előkerült egy gyűrött papír, amelyen a fogások neve angolul is szerepelt. Magyarra fordítva volt sertésmájfelszínszósz-széllökés is, de végül a párolt húsfelszín-karakterisztika mellett döntöttünk. A maga egyszerűségében a legtitokzatosabbat, a „dolog” („Thing”) nevű ételt a következő alkalomra tartogatjuk. (A rend kedvéért: biztos a magyar vendéglátóipar angolja is meg tudja hökkenteni a külföldieket, de azt írja meg Zou Zou vagy Yu Rongjun.)

Sok lépés az embereknek, kis lépés az emberiségnek

Sok lépés az embereknek, kis lépés az emberiségnek

Sanghajban egyébként nem különösebben olcsó az élet, de az éttermek nem drágák, és egy egyszerű otthoni pizza áráért itt úgy meg lehet vacsorázni — egy üveg egész jó, egyébként hatdecis kínai sörrel, a Tsingtaóval együtt —, hogy egy-két főre nem is érdemes főzni.

Már kínai bort, illetve kínai pálinkát is ittunk, ez utóbbi neve körülbelül így hangzik: málcháj. A gabonapárlat parfümösen illatos, de a hatvan százalék fölötti alkoholtartalma miatt nagyon éget. A borok nem voltak éppen rosszak, de itthon ugyanannyiért sokkal jobbakat lehet inni.

Sokat sétáltunk, az amerikai Jervey Tervalon karóraként viselt digitális számlálója új rekordot mutatott: majdnem húszezer lépést. Az egész napos suzhoui kiruccanásról tehát elég éhesen tértünk „haza”, annál is inkább, mert a pályaudvar mellett helyi módra elfogyasztott leves- és pacalreggeli után nap közben nem ettünk mást, csak gyümölcsöt. Már Sanghajban, a Shongzhan Parknál lévő tízemeletes pláza egyik éttermében mondta Hans Henning Harmer, jóllakva — ahogy a kolumbiai-mexikói Jaime Panqueva fogalmazott, „enpansado”, azaz megpocakosodva —: „Na, most menjünk, és írjuk meg az évszázad regényét.” Én azzal is beérem — gondoltam —, ha a hét sanghaji cikkét megírom.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük