Bár időben már kissé visszább van — hiszen július elején került rá sor —, mégsem mehetek el szó nélkül az idén 38. alkalommal megrendezett, Ingeborg Bachmannról elnevezett irodalmi napok és felolvasóverseny mellett. A zsűri előválogatása alapján 14, általában még kevésbé ismert vagy befutott szerző kap lehetőséget évről évre arra, hogy egy-egy regényrészlet vagy rövid elbeszélés felolvasása után elnyerje az egyik legrangosabb irodalmi díjat. Az idén a sokoldalú — képregényszerző, zenész, útikönyvek szerzője és író — Tex Rubinowitz vihette haza a 25 000 eurós fődíjat Wir waren niemals hier (Itt sem voltunk) című írásáért. Furcsa, egyenlőtlen szerelmi kapcsolatot leíró történet ez, amely a személyes jelenlét dacára alapvetően egyfajta lelki távollétről vagy visszavonulásról szól, köznapi nyelven elbeszélve, helyenként a szereplők sajátos eszmefuttatásaival, kulturális vendégszövegekkel és allúziókkal valamint néhány abszurd elemmel megspékelve. Így például az intimitás csúcspontja az egymás mellett alvás, a szerelmi vallomás Ajong, vagyis Jó napot! koreaiul, vagy éppen egy lopott, tűzforró grillcsirke. A verseny második díjaként ismert Kelag-díjat Michael Fehr Simliberg című művének ítélte a zsűri, a 3sat-díjat Senthuran Varatharajah, az Ernst Willner-díjat Katharina Gericke, míg a közönségdíjat Gertraud Klemm vehette át. A díjazottakat jelölő zsűritagok nem fukarkodtak méltatásukban a pozitív jelzőkkel, Heike Feßmann például azt jövendölte az alig 30 éves Varatharajahról, hogy eddig soha nem látott módon alakítja majd az elkövetkező évek német irodalmát. A sajtóvisszhangok alapján viszont úgy tűnik, idén kevesebb volt a kiugró tehetségről árulkodó írás, különösen a tavalyi mezőnnyel vetve össze a műveket.
„1931. karácsonyán, dél körül — így mesélte apám — egy férfi állt New York, Manhattan, kelet, 70. utca 119-es házának bejáratánál. Winston Churchillt akarta meglátogatni, aki egyik unokatestvérénél időzött. A látogató nem volt bejelentve, a személyzet nem ismerte, sem az inas, sem az ápolónő, és mivel azt állította, ő Charlie Chaplin, veszélyes őrültnek tartották. Rendőrséggel fenyegették, sőt az inas még egy Brown Bess muskétával is, ami egyébként nem volt működőképes, hanem a függetlenségi háborúból származó két emléktárgy egyikeként a ruhatár felett lógott a Lobbyban. Csak akkor engedték be, amikor a férfi tölcsért formált a kezéből és olyan hangosan, amennyire csak tudott — nem tudott hangosan —, bekiáltott a térdével kitámasztott ajtónyíláson át: »Winston, Winston, én vagyok az, Charlie. Én vagyok, Winston. Eljöttem!« — és Churchill, akinek a szobája szerencsére a földszinten volt, a maga részéről szintén olyan hangosan, ahogy csak tudott — ezekben a napokban ő sem tudott hangosan — válaszolt: »Glad tidings you bring«.” Így kezdődik Michael Köhlmeier legújabb regénye, a Zwei Herren am Strand (Két úr a parton), amely a 20. század két meghatározó alakján keresztül mutatja be a történelmet. A két főhőst nemcsak a politika illetve a művészet frontján Hitler ellen vívott harc köti össze, hanem a depresszió és a szuicid hajlam is. Közös sétájukon tett beszélgetésük egyik fő témája éppen az, hogy lehet leküzdeni az időnként elhatalmasodó mélabút és öngyilkos gondolatokat. Végül egyezséget kötnek, ha bármelyikükön elhatalmasodna a nyomasztó érzés és a másik segítségét kéri, az azonnal ott terem. Az augusztus végén megjelent regényt Uwe Wittstock lenyűgöző, szuggesztív történetként jellemzi, amely valóság és fikció határán egyensúlyoz. Véleménye szerint bár nyilván nem minden úgy történt, mint ahogy Köhlmeier megírta azt, mindezt mégis olyan jól és meggyőzően tette, hogy végül több igazság van benne, mint a nyers valóban. A regény egyébként felkerült a Német Könyvdíj 20-as jelöltlistájára. Ízelítő a könyvből itt: files.hanser.de/hanser/docs/20140523_21452314516-78_978-3-446-24603-4-Leseprobe.pdf.
Die Frau auf der Treppe vagyis A nő a lépcsőn, ez a címe Bernhard Schlink új könyvének. Az A felolvasó című regényével világhírűvé vált jogászprofesszor szerző ebben a művében jóval könnyedebb témát választott. A történet valamikor a hetvenes években veszi kezdetét, és mintegy 30 évvel később meséli el annak egyik szereplője, az ügyvéd. Irene, a vígjátékszerű, fordulatos történet bájos címszereplője mindenkit az ujja köré csavart. Az akkor még fiatal ügyvédet éppúgy, mint Gundlachot, a sikeres pénzembert, akihez hozzáment, majd a portréját készítő festőt, akivel lelépett. Férje bosszúja, hogy időről időre megrongálja kicsit a képet, majd hívatja a festőt, hogy javítsa ki, végül felajánlja az egyre bosszúsabb művésznek, elcseréli a képet az eredetiért. Ám a mezítelen ábrázolás és a felöltözött eredeti között feszülő ellentét által megbabonázott fiatal ügyvéd vállalja, hogy segít Irenének ellopni a képet és elmenekülni. Végül azonban ő is pofára esik, hiszen Irene több évtizedre eltűnik a képpel együtt. 30 év múlva végül hajlandó kölcsönadni a képet a festő Sydneyben megrendezett életmű-kiállítására, újra mozgásba lendítve az időközben kissé elaggott egykori hódolókat… A Süddeutsche recenzense szerint éppen azáltal haladja meg ez a történet A felolvasót, hogy ezúttal a történelmi traumák sajátos feldolgozásánál lényegesen szerényebb célt állít maga elé.