Szabadulás

Csak azért csinálom, mert muszáj. Én is csak életben akarok maradni, mint mindenki más. Ettől persze még vannak rossz döntéseim. De onnantól kezdve, hogy három hónapja megszöktem, erősen újra kell gondolnom, melyik döntés az, ami tényleg rossz, és melyik az, ami csupán szükséges. Teljesen üres kézzel megszökni pokolian rossz döntés volt — majdnem megfagytam. Ebből következik, hogy kabátot lopni viszont szükséges volt.

Állok most az erdő szélén, ezt a rohadt nagy fehér házat figyelem, és azon gondolkodom, hogy rossz döntés-e, avagy szükséges. Már három napja szemmel tartom, és semmiféle mozgást nem látok körülötte. Valamiféle nyaraló lehet, bár ahhoz túlságosan rideg. Lehet, hogy évek óta nem jött ide senki, és csak el lett hanyagolva. Annál jobb, nagyobb biztonságban kereshetem a nekem való cuccokat. A következőkre szeretnék szert tenni: egy sátor, egy hálózsák, egy kalapács, tartalék elemlámpa, törölköző, szappan, na meg persze kaja. Az álca végett jól jönne egy napszemüveg is — volt annyi eszem, hogy ne utcai árustól lopjak, mert azok jobban résen vannak, mint bárki. Ha egy házból emelem el, fel sem tűnik senkinek, sőt ha elég óvatos vagyok, a többi cucc is csak hetek múlva, vagy akkor se.

A biztonság kedvéért szürkületig várok, aztán óvatosan a kapuhoz kommandózok. Magas, szürke vaskapu, jóval magasabb, mint amilyennek távolról tűnt. Egy darabig hezitálok, nem nagyon van rajta fogás. Végül a hátsó udvarnál, egy fán keresztül mászom be. Meggondolatlanság a részemről, mert visszafelé ugyanez már nem fog működni, de ez csak akkor jut eszembe, amikor földet érek a ház udvarán. Egy kis időre mozdulatlan maradok, figyelek. Teljesen néma az egész környék. Nincs másik ház a közelben, madarakat sem hallani. Enyém a terep, nem lesz gond.

Ahogy megközelítem a hátsó ajtót, érzem, hogy gond lesz. Először is: nincs zárva. És amint kinyitom az ajtót, emberi hangot hallok kiszűrődni. Rohadt életbe. Várnom kell legalább éjszakáig. De kaját szereznem muszáj, ez nem vita tárgya, mindjárt éhen halok. A ház van vagy öt kilométerre a várostól, de ha most visszafordulnék, közben leszállna az éj, és eltévednék az erdőben. Ami azt illeti, ezt a házat is úgy találtam meg, hogy eltévedtem. Próbálom gondolkodásra bírni az agyamat, de majd szétvet az éhség. A szemem és a végtagjaim már alig működnek. Aztán hirtelen mégis eszembe jut a megoldás. Úgy kell tennem, mintha eltévedt turista lennék. Haha! Mi sem egyszerűbb. Csak visszamászom a kerítésen, és csöngetek a főkapun. Remélem, van csöngő.

Alighogy ezt a gondolatmenetet tisztáztam magamban, hirtelen megjelenik előttem egy nő. Mozdulatlanná dermed, és meglepetten bámul. Én is bámulom őt, és érzem, hogy az agyamnak túl sok a feszültség, nem tudok gondolkodni, de még megmozdulni sem.

— Ki maga? — kérdi végül a nő.

Anélkül, hogy bármelyikünk is megmozdulna, megjelenik a helyiségben egy férfi is. Ugyanazt kérdi, mint a nő, én pedig minden erőmmel azon vagyok, hogy koncentrálni tudjak, de semmi másra nem tudok gondolni, mint hogy mennyire beesteledett, és alig látni valamit a szobában.

— Nem hallja? — kérdi a férfi, ezúttal erélyesebben. — Mit keres a házunkban?

Amikor naphosszakat járkáltam az erdőben, pontosan kidolgoztam magamban, hogy mit kell csinálni az ilyen szituációkban. Először is egy idegen nyelvet kell használni, amit feltehetően nem értenek. Aztán pedig… fogalmam sincs. Nem tudok gondolkodni.

— Ételt — mondom végül. Értetlenül néznek rám, egyikük sem mond semmit.
— Ételt — ismétli a nő.
— Nagyon éhes vagyok — mondom, és lesütöm a szemem.

Kiszolgáltatom magam, ami véleményem szerint megengedhetetlen, ha az ember szökevény. De nincs mese: mindjárt éhen halok.

— Mi van a táskájában? — kérdi a férfi.

Először válaszolni akarok, majd inkább szó nélkül átnyújtom neki. Két rongyos plédet, egy elemlámpát, egy életlen kést és egy iránytűt vesz elő. Az aljában talál némi aprópénzt is, amiről nekem nem is volt tudomásom.

— Maga be akart törni hozzánk — állapítja meg a férfi.
— Nagyon éhes vagyok — ismétlem továbbra is. — Adjanak valami ennivalót.

Nem merek rájuk nézni, de még így is látom, hogy egymásra néznek, aztán a férfi megvonja a vállát, és a sarokba teszi a hátizsákomat.

— Hát akkor jöjjön — mondja a nő.

Először azt hiszem, ez csapda, és kételkedve nézem őket, de aztán nem tehetek mást, mint hogy követem őket a konyhába, és bízom benne, hogy tényleg adnak valami kaját. A nő három szendvicset tesz elém, és azt mondja, amíg azt megeszem, gyorsan kisüt valami mirelitet. Még elő sem vette az étolajat, a szendvicseknek már nyoma sincs, én pedig úgy érzem magam, mintha részeg lennék. Szédülni kezdek, és a szék karfájába kapaszkodom.

— Jól van? — kérdi a férfi.
— Csak nagyon éhes voltam.
— Mióta nem evett?
— Négy napja.

Ekkor mindketten rám merednek, aztán egymásra, majd megint rám. Figyelmesen végigmérnek, majd a férfi szólal meg ismét.

— Maga nem tűnik csövesnek.
— Nem is vagyok csöves — felelem, már-már sértetten.
— Akkor mi?

Lehajtom a fejem, és tanácstalanul latolgatom, hogy vajon mi lenne a legjobb válasz. Végül a nő töri meg a csendet.

— Börtönszökevény.

Erre egyikünk sem mond semmit, én pedig elengedem a szék karfáját. Az ölemben pihen mindkét kezem. Három hónap munkáját csesztem el. Három hónap aprólékos tervezését és rejtőzködését egy olyan banális dolgon bukom el, mint a saját éhségem, és a saját éhségem miatti meggondolatlanságom. És lám, még ez sem érdekel, mikor megérzem az olajban sülő mirelithús illatát. És nemcsak hogy nem érdekel — könnyes lesz a szemem ettől az illattól, és ebben a pillanatban mindenemet odaadnám ennek a két embernek, amiért húst adnak. Három hónapja csak gyümölcsön és zöldségen élek — azokat a legkönnyebb ellopni a zöldségestől, és az erdőben se nagyon találni mást. Egyszer próbálkoztam gombákkal is, de mivel nem ismerem a gombákat, elég rosszul jártam.

A jókora szelet húsok betermelése után furcsamód visszatér a szédülésem, és szokatlan bizsergés járja át az egész testemet. Tágulni, sőt feszülni érzem a tagjaimat, és olyan érzésem van, mintha szép lassan felfúvódnék. A karomon kidagadnak az erek. Próbálom visszanyomni őket a helyükre. A nő poharat tesz elém, a férfi vörösbort tölt, aztán koccintásra emelik a poharukat. Alig akarok hinni a szememnek.

— Szóval — tér a lényegre a férfi. — Mióta van szökésben?

Most már úgysincs vesztenivalóm. Közönyösen bámulok a finom borra.

— Három hónapja. Az ország másik végében voltam börtönben.
— Hogy jutott el idáig?
— Gyalog.
— Maga nem normális — mondja a nő, de nevet hozzá.

Nem felelek, és ők sem beszélnek többet. Azt próbálom közben eldönteni, vajon megkockáztassam-e, hogy kérek tőlük valami pluszkaját útravalónak. Végül is ha eddig nem adtak fel a rendőrségnek, talán eztán sem fognak. Épp beszédre nyitnám a számat, mikor a férfi ismét kérdez.

— És mi a terve?
— A tervem?
— Csak van valami terve.
— Ja, a tervem! A határon túl lakik egy régi barátom. Ő mindenről tud, és mindent előkészített nekem. Csak oda kell érnem.
— Mindent? Mi mindent? — kérdi a nő.
— Hát… új személyazonosság, új munka, új lakás. Mindent.
— Nem fog lebukni?
— A barátom rendőr. Mindent elintézett.
— Szóval lenulláz mindent — mondja a nő.
— Így van. Csak el kell jutnom odáig.

A férfi tölt még egy pohár bort mindenkinek.

— Miért került börtönbe? — kérdi, miközben az én poharamat tölti tele.
— Okirat-hamisításért.
— Okirat-hamisításért?! Hát ez nem valami regénybe illő.
— Nem.

Kortyolgatjuk a második pohár bort is, és végre azt érzem, hogy kezd megszűnni a szédülés, és jóleső fáradtság vesz rajtam erőt. Ugyanezt látom a nőn is, aki a második pohárka után egészen jó kedélyűvé válik.

— Segítünk magának — mondja aztán, és jóságosan mosolyog.
— Nekem?
— Igen — erősíti meg a férfi. — Miért is ne.

A bűnrészességért. Vagy mert idegen vagyok. Mindezt persze nem mondom. Helyette meg kéne köszönnöm, de csapdát sejtek, úgyhogy csak fürkészem az arcukat, és próbálok rájönni, mivel próbálnak tőrbe csalni. Végül aztán arra jutok, hogy nem nagyon van választásom. Meg kell bíznom bennük. Elvégre ételt is adtak, bort is adtak…

— Menjen, vegyen egy fürdőt — áll elő az ötlettel a nő.
— Hogy mi?
— Nem akar megfürdeni?

Tétován nézek rájuk, ők meg jót nevetnek a bamba tekintetemen.

— De igen, szerintem szeretne — válaszol végül a férfi helyettem.
— Hogy maguk addig kihívják a rendőrséget.
— Itt nincs térerő — mondja a férfi mosolyogva, majd felém nyújtja a mobilját. — Nézze meg.

Anélkül, hogy elvenném a mobilt, vagy akár csak ránéznék, a férfit bámulom. Aztán egy pillanatra a nőt, majd ismét a férfit. Mindketten egyszerű, kifejezéstelen mosollyal viszonozzák a tekintetem.

— Már nem vagyok benne biztos.
— Nem akarjuk átverni — veszi át a szót a férfi. — De érthető, hogy kételkedik.

Mindketten az asztalra teszik a mobiljukat, majd kitöltik az utolsó csepp bort is.

— Ha gondolja, vigye be magával a fürdőbe a mobilokat, meg nem tudom, vihet magával valami kést vagy bárdot is — mondja a férfi.
— Nézze, a fürdőt csupán azért ajánlottuk fel, mert…
— …mert elég büdös — mondja a férfi mosolyogva.

Felváltva bámulom őket továbbra is, és egyre nehezebben akarom elhinni, hogy ilyen fordulatot vettek az események. Ilyenkor már rég a lopott sátorban, a lopott hálózsákban kéne feküdnöm, és a lopott kajákat dézsmálnom az erdő valamelyik eldugott zugában. Ehelyett fürdőt ajánlanak, nekem meg kezd a fejembe szállni a harmadik pohár bor. Évek óta nem ittam alkoholt, a börtönben itt-ott szerezhető snapsznak motorolaj íze van. Valahol az agyam sötét zugában tudom, hogy most kellene kiszállnom ebből az egész színjátékból, és minél gyorsabban lelécelni. Ehelyett az szalad ki a számon, hogy rendben. A következő pillanatban pedig már azt látom, hogy a lábam visz fel az emeletre vezető lépcsőn, kezemben egy kés, zsebemben a mobilok. Életem legnagyobb hibája lehet ez, de képtelen vagyok ellenállni. A fáradtságnak tudom be, vagy az éhségnek, vagy a bornak, nem is tudom. Vagy annak, hogy a három hónap alatt mindössze egyszer tudtam megmosakodni egy tanyasi istálló mögött a kútnál.

Amíg folyik a víz, azon jár az agyam, hogy a ház belülről is úgy néz ki, mintha már évek óta nem lakna itt senki. Vagy mintha soha nem is lakott volna itt senki. Nincsenek képek a falon, de még egy óra sincs, sehol egy növény, sehol nincs kupi. Na nem mintha rám tartozna. Volt egy öreg fószer a börtönben, ő mondott időnként ilyen marha nagy bölcsességeket. Az egyik szavajárása az volt, hogy a hála az emberi faj egyik legértelmetlenebb találmánya. Azt mondta, a hálálkodással csak azt próbáljuk palástolni magunk és mások előtt, hogy voltaképpen mennyire önzőek vagyunk. A legkevésbé sem értettem egyet akkoriban ezzel a baromsággal, most viszont azon kaptam magam, hogy épp ezt az eszmét készülök a gyakorlatban alkalmazni. Vagyis: elfogadom ettől a két embertől a segítséget, aztán húzok a fenébe egy szó nélkül. Úgy tervezem legalábbis, hogy éjjel lépek le, attól függően, hogy mikor fekszenek le aludni. Mondjuk már rám is rám férne egy rendes alvás.

Lassan a víz alá engedem a testem, és bármennyire is igyekszem nem túlságosan megszokni a jót, úgy terül szét a képemen a vigyor, hogy rendesen szégyellem magam. Idejét sem tudom, utoljára mikor éreztem boldogságot ilyen súlyos dózisban. Vagyis ez nem igaz: amikor meghalt a cellatársam, akkor. De az egy másik történet.

Miután alaposan lemosom magam, lemerülök a víz alá, és olyan sokáig maradok, ameddig csak bírom. Körülbelül percenként, fuldokolva jövök a felszínre, aztán várok egy kicsit, és kezdem elölről. Egy idő után azt veszem észre, hogy a helyiség színei teljesen kifakultak: a leghalványabb bézs, a legszíntelenebb szürke takar mindent. Nem tudom, hogy ez az oxigénhiány eredménye-e, vagy egyébként is ilyen volt a fürdőszoba. Mikor kezd visszaállni a normális tempójára a légzésem, arra leszek figyelmes, hogy milyen átkozottul nagy a csend. Teleengedtem forró vízzel a kádat, a kicsi bojler mégsem kapcsolt be. A WC-tartály sem ad ki hangot. A saját légzésem, ahogy visszaverődik a vízfelszínről, olyan, mint egy szörnyé.

Fürdés előtt nem volt bátorságom a tükörbe nézni, most viszont, miután kiszállok a kádból, mégis szembenézek, amivel szembe kell. Egyébként semmi különös, csak sokkal jobban lefogytam, mint gondoltam. A bordáim között behorpadnak a rések. Egy kis ideig mozdulatlanul állok a tükör előtt, és tetőtől talpig végigmérem magam — ki tudja, mikor lesz rá ismét alkalmam. Közben eszembe jut, hogy a koszos ruháimmal kezdeni kéne valamit. Bármit, csak azokba visszabújni ne kelljen. Kinyitok egy szekrényt a kézmosó csap alatt, és mindenféle ruhákat találok nagyjából szabályosan összehajtva. Gondolom, nincs ellenükre, ha kölcsönveszek egyet, úgyhogy kölcsönveszek egyet. Mosószerillata van, amitől valamiért azonnal álmosság vesz erőt rajtam.

Mikor kijövök a fürdőből, egy pillanatra elbizonytalanodom, hogy melyik irányban is volt a lépcső. Balra egy ajtó, jobb oldalt pedig nem látni a folyosó végét, mert enyhe ív mentén elkanyarodik. Erre nem is emlékszem. Mindenesetre jobbra tartok, kizárásos alapon. A folyosó viszont meglepően hosszú, és a végén a lépcső helyett itt is csupán egy ajtót látok, semmi mást. Nem tudok jobbat kitalálni, benyitok rajta. Zavarba jövök: ugyanott találom magam, ahonnan elindultam, a nyitott fürdőszobából még mindig száll kifelé a gőz. Veszek néhány mély lélegzetet, és visszamegyek a fürdőbe. Letörlöm a párát a tükörről. Azt hiszem, sok volt az a három pohár bor, de az is lehet, hogy romlott volt a mirelithús. Vagy valami kábítót tettek a szendvicsembe. És mi van már ezzel a tükörrel? Már rég szárazra töröltem, és még mindig teljesen homályos a kép, amit mutat. Mintha koptatott üveg lenne, nem is tükör. Ekkor váratlanul a vállamra teszi valaki a kezét. Nagyot rúgok a bal lábammal.

A nő hajol fölém. Ismét mosószer illata csapja meg az orrom. Három hónapja minden reggel a saját szagom volt az első, amelyet ébredés után megéreztem.

— Másfél napja alszik — mondja halkan a nő.
— Hogy mi?! — kérdem riadtan, és hirtelen felkönyökölök az ágyban.
— Aludhat még, nekünk aztán mindegy, de egyen valamit.
— Másfél napja?
— Nagyon kimerült lehet.
— Hogy…? A fürdőben… Másfél napja? Fürdés után le akartam jönni.
— Le akart jönni?
— Le akartam jönni, és nem találtam a lépcsőt.

A nő szelíden mosolyog.

— Elaludt a kádban. Mi hoztuk át ide.
— Engem?!
— Magát! Na jó, tudja mit, menjen ki WC-re, addig készítek magának reggelit. Aztán alhat tovább. Úgy látom, fér még magára.

Mielőtt még a nő kimenne a szobából, utánaszólok.

— Várjon. Várjon egy percet.
— Várok. Mit szeretne?
— Mi a trükk? Mi ez az egész? Etetnek. Fürdetnek. Bújtatnak!
— Nem örül neki?
— Nem tudom, örüljek-e.
— Ha bajban lennénk, mi is örülnénk, ha lenne valaki, aki csak úgy, magától segítene.
— Ennyi?
— Hát ennyi. Mit várt? Szívesen segítünk, és kész. Meg aztán… ritkán van társaságunk errefelé.
— Azt nem csodálom.

Miután megettem a reggelimet, úgy süppedek vissza a párnára, mintha mágnes lenne benne. Igazság szerint még fel is emelem, és benézek a lepedő alá is, hogy nincs-e alatta bármi. Nem igazán tudom, mit keresek, de nem találok semmit. Az ágy és a huzat vadonatújnak tűnik. Úgy húzom magamra a paplant, mintha világéletemben ezzel takaróztam volna. Másodpercek alatt visszaalszom.

Mikor újra felébredek, annyit érzékelek csak, hogy szürkülettájt járhat az idő odakint. Azt, hogy csak egy fél nap, avagy több nap is eltelt-e azóta, még csak megtippelni sem tudom. Nem különösebben vagyok éhes, úgyhogy arra jutok végül, hogy valószínűleg csak pár órácskát alhattam a reggeli óta. Felkelek az ágyból, elmegyek WC-re a szomszédos helyiségbe, aztán tovább haladok a folyosón, és kiérek a tágas nappaliba. Mellette a konyha, ahol az első este üldögéltünk. A férfi és a nő nincs sehol.

— Jó reggelt — kiabálom a csendbe.

Ekkor jövök rá, hogy talán nem is délután van, hanem másnap (vagy harmadnap?) hajnal. Én meg itt felverem őket. De valószínűleg ők fent alszanak valamelyik hálószobában. Annál jobb, most van itt az ideje, hogy lelépjek. Persze azért előtte még meg kellene győződnöm róla, hogy tényleg alszanak-e. És a hátizsákomat sem ártana megkeresnem. Az emeleten hagytam, a fürdőszobában, úgy rémlik. Épp indulnék a lépcső felé, mikor rájövök, hogy fogalmam sincs, merre van a lépcső. Mi a fene. Hangosan elnevetem magam, aztán a képemre fagy a mosoly. Körbejárom a földszintet, és egyszerűen sehol nem találom a lépcsőt. Nyoma sincs. Ami viszont ennél is kétségbeejtőbb: ajtót sem találok sehol. Arra emlékszem, hogy a hátsó ajtón jöttem be, a teraszon keresztül, és a konyhába léptem be. Most viszont a konyhában állok, és csak konyhaszekrényeket és bárpultot látok. Terasznak, ajtónak a legkisebb jele sincs. Körbejárom még egyszer a házat, de nem találok kijáratot. Ami természetesen abszurdum. Lehetséges-e, hogy arra gondolok, hogy épp álmodok, mikor épp ténylegesen álmodok? Más magyarázat nincs. Közben az ablakokat vizsgálom. Nincs rajtuk kilincs, vagy bármi, amivel ki lehetne őket nyitni. Kitörni persze biztosan ki lehet. Na de ne olyan gyorsan. Itt valami csel van. Egy három cellával arrébb lakó fickó jut eszembe, aki mindenféle összeesküvés-elméleteket gyártott, és néhány elgondolása egészen hihető volt. Az is lehet, hogy ez valami játék. Tovább sétálok a házban, és rejtett kamerák után kutatok. Persze egyet sem találok. Pedig egyre inkább hajlok efelé: hogy ez valami kamu. Ezt kitervelték, és most megfigyelnek, hogy viselkedek. Azt várják, mikor kapom fel a tévét, és töröm ki vele az ablakot. Vagy mikor kezdek el hangosan beszélni, bútort rongálni, ételt dobálni a falhoz… Tényleg, a kaja! Kinyitom a konyhaszekrényeket — rogyásig vannak pakolva kajával. Csupa konzerv. Irreális mennyiségű konzervvel nézek farkasszemet, és kicsivel később találok egy kis spejzhelyiséget is, ahol újabb konzervoszlopok fogadnak. Elégedetten mosolygok: igazam volt. Ez tényleg egy játék. Kamerák is vannak valahol. Megfigyelnek.

*

Huszonhárom évig és négy hónapig számoltam a napokat. Aztán egyszer csak megfeledkeztem róla, és utána már nem számoltam tovább. Nem jött értem senki, és nem történt semmi. Úgy emlékszem, három hét után próbáltam meg betörni az ablakokat — mintha csak tollpihét vágtam volna hozzájuk, bele sem rezdültek, mikor teljes erőből hozzájuk vágtam a tévét. Más hasonlóan nehéz cuccot nem találtam. Késsel próbálkoztam még, hiába.

Két év és kilenc hónap után kíséreltem meg szétszerelni a fürdőszoba szennyvíz-elvezetőjét. Nem jártam sikerrel: a húsvágó bárdok be sem fértek a csatorna nyílásába, a vajazó kések pedig lényegében mindenre alkalmatlanok voltak. Próbáltam szétszedni a tetőszerkezetet is, de a vakolaton kívül semmit nem tudtam levakarni a plafonról. Bombabiztos szerkezetű volt az egész ház.

A tévé nem működött. Nem voltak könyvek se a házban, vagy bármi egyéb, amivel elfoglalhattam volna magam. Étel, víz, mosakodó- és tisztálkodószer viszont volt minden mennyiségben. Mosógép híján kézzel mostam a ruháimat és az ágyneműt.

Úgy emlékszem, az ötödik év volt az, amikor igyekeztem minél több őrültséget csinálni. Azt reméltem, hátha mégis szemmel tartanak valahogy, és ha látják, mi mindent művelek, előbb-utóbb megelégelik, és kivisznek innen. Eleinte csak a berendezést rongáltam. Később aztán saját magamat is bántani kezdtem. Megettem a saját székletemet, és utána a hányásomat is. Kitéptem a hajam nagy részét, valamint a bal kezemről az összes körmöt. Végül, mikor nem volt más választásom, próbáltam valahogy felvágni az ereimet a húsvágó bárddal, de a korábbi szabadulási akció miatt azok már annyira életlenek voltak, hogy csak felszíni sérüléseket tudtam okozni magamnak. Nem voltak nagyobb szekrények a házban, így azokat nem tudtam magamra dönteni, de még ha tudtam volna is, nem hiszem, hogy belehaltam volna. Próbálkoztam mosószerrel, de csak ágynak estem tőle néhány napig.

A hatodik évtől kezdve feladtam az öngyilkossági kísérleteket, és egy ideig hosszú monológokat tartottam a nappaliban. Abban reménykedtem, hogy talán látja vagy hallja valaki, és hátha lejegyzi. A hetedik évtől kezdve nagyon intenzív edzésbe kezdtem, napi négy-öt órát edzettem, de ezzel felhagytam egy év múlva, mert túl sok energiát halmoztam fel vele, és nem tudtam levezetni. Inkább jógázni kezdtem utána, legalábbis olyasmit csináltam, amiről feltételeztem, hogy a jógához lehet köze. Rászoktam, hogy napi tizenkét-tizennégy órákat alszom, és szinte folyamatosan hangosan beszéltem.

Tizenöt vagy tizenhat év telhetett el, amikortól teljes némaságot fogadtam. Vagyis hát nem is volt ez fogadalom, egyszerűen csak nem szólaltam meg többé. Semmi értelme nem volt, és késztetést sem éreztem rá többé. Álltam órák hosszát a konyha vagy a nappali ablakában, és a fákat néztem. Soha egyetlen embert sem láttam a közelben, akinek jelezhettem volna. Madarak viszont gyakran röpdöstek errefelé. Őket néztem minden reggel és sötétedés előtt. Az sem volt ritka, hogy egész nap őket néztem.

Meglepően sokáig, talán több mint tíz évig nem is különösebben jutott eszembe a barátom a határon túl, meg az új élet, amit előkészített nekem. A hosszú monológjaim mind a börtönről és a börtön előtti időkről szóltak. Amikor minderre rájöttem, elkezdtem a jövőről fantáziálni, és minden nap egy új életet dolgoztam ki magamnak. Némelyik terv olyan jól sikerült, hogy mire beesteledett, zokogtam, és könyörögtem, hogy szabadítsanak ki innen.

Ha belegondolok, felfoghatatlan, hogy bírtam ki ennyi ideig. De amikor két vagy három napja elfogyott az utolsó konzerv is, elégedetten dőltem hátra a fotelban. Víz persze van továbbra is, de étel nélkül nem lehet akármeddig bírni. Az biztos, hogy nagyon le van gyengülve a szervezetem, így remélem, két vagy három napnál tovább már nem fogom bírni. Tegnap este, mikor bebújtam az ágyamba, sok év után ismét beszélni kezdtem, vagyis csak suttogni. De reggelre bezzeg elfelejtettem, mit pusmogtam ott a takaró alatt. Most visszabújok az ágyba, és lenyelek még egy kis mosószert is, aztán várok.

Megjelent a Műút 2014045-ös számában