Születésünk roppant nagy változás — de még mindig nem nekünk. Hihetővé, láthatóvá válik az a csoda, amely ott formálódott már hosszú hónapok óta, és most végre nemcsak anyánknak, de apánknak is akad tennivalója, részt vehet,sőt részt is kell vennie abban a változásban, amiről eddig csak közvetve értesült, amiben részt nem vehetett, követni képtelen volt, nem utolsósorban a születésre való várakozása miatt, és nem utolsó sorban amiatt, amit ez a változás számára közvetlenül jelentett a párjával való viszony változása miatt. Pedig változás: valami lesz, ami nem volt, valami nem lesz, ami volt, valaki lesz, aki nem volt, valaki nem lesz, aki volt. Ezek a változások. Sok változás zajlik egyszerre, összeszámlálhatatlanul sok, de egy nap alatt mindig csak egynapnyi.
A férfi számára érzékelhetőbb a változás a közte és párja között lévő viszonyban, például a szexualitás terén, és abban, hogy a felesége valakire figyel, akiről ő próbálhat tudomást venni, de valójában ez legjobb esetben is csak próbálkozás, amiről azt mondjuk, „tudom, mit érzel”.
Dehogy tudod! Legjobb képességeid szerint megpróbálhatod elképzelni, hogy mit érzek, esetleg megpróbálhatod beleélni magad a helyzetembe, de ez már a legtöbbünk képességeit meghaladja. Mégis így próbáljuk fenntartani és erősíteni a közösséget, és bizalmunkat a közös valóságban — ami természetesen mindig és mindenkor csak illúzió —, hogy ezt mondjuk, tudom, mit érzel! Dehogy tudod.
Ha nem ezen az úton próbálkozunk (a „tudom, mit érzel” illúziójával), akkor máshogy közelítünk — ez jó szó, a közelítés, mint Achilles a teknősbékát, így közelíthetünk mi is egymáshoz!
Láttatok már gyermeket megszületni, felnőni? De azt is kérdezhetném, születtetek, voltatok csecsemők, kisbabák, kisgyerekek, kölkök, kamaszok, ifjak, felnőttek? Engedjük most útjukra szülőket, és térjünk vissza frissen született önmagunkhoz, akiről már a mások is, akik nem mi vagyunk, tudják, hogy jelentős változáson ment át, tudják, hogy a nemlétből a létezésbe érkezett, visszavonhatatlanul, ám megszüntethetően, és előbb-utóbb óhatatlanul megszűnően — ez utóbbi aspektust persze a mások sem érzékelik. De eltelik néhány év, és hozzáférünk azokhoz a változásokhoz, amelyek zajlanak bennünk. Türelmes megfigyelők már eddig is képesek voltak konstatálni, hogy minden nap tudunk valamit, amit előző nap nem. Ezek a türelmes megfigyelők jó úton haladnak. És ezt, amit a türelmes megfigyelők képesek érzékelni, előbb-utóbb mi magunk is képesek leszünk.
Gyermekként az örökkévalóságban élünk, és noha semmit sem tudunk az örökkévalóságról, ugyanígy semmit sem tudunk a végességről, noha találkozhatunk vele — egyikkel is, másikkal is olykor, de ezek jobbára sejtelmek maradnak. Akkor férünk hozzá a saját változásunkról való tapasztalatokhoz, akkor tudjuk ezeket a tapasztalatokat összekapcsolni és sorba fűzni, amikor értesülünk arról, hogy az időnk véges. Előbb-utóbb mindnyájan értesülünk erről. És persze figyelmen kívül is hagyhatjuk ezt a tényt, ha nem emlékeztet rá valami, de mégiscsak ettől kezdve van lehetőségünk hozzáférni ehhez a gondolathoz: minden nap egynapnyival távolabbra kerülünk a fogantatásunktól és a születésünktől, minden nap egy nappal közelebb kerülünk a halálunkhoz. Minden nap egynapnyit változunk. Persze ezt ezzel a súllyal általában nem gondoljuk el. Könnyebben gondolunk el valami hasonlót a világ dolgairól.
A világ dolgaival kapcsolatosan állandónak gondoljuk azokat a dolgokat, amelyek a mi mértékünk szerint lassan változnak, és változónak azokat, amelyek a mi mértékünk szerint gyorsan (észlelhető sebességgel) változnak. Állandónak gondolunk például egy hegyet. Tanulhatunk róla, persze, hogy a hegy keletkezett, és feltehetjük, hogy el fog múlni, de igazából elgondolni ezt képtelenek vagyunk. Mondhatjuk azt, hogy egy hegy folyamat, de igazából nem tudjuk ezt gondolni, mert más a mértékünk: ezt a folyamatot nem tudjuk valós időben végigkövetni.
Amire biztatok mindenkit, az mégiscsak egy kísérlet: próbáljuk meg elgondolni, hogy mindazok a dolgok, amelyek számunkra fontosak — például egy buszmegálló egy adott helyen — ki vannak téve a változásnak. Ma itt van, de lehet, hogy holnap már nem lesz itt. Egy buszmegálló persze nem napról napra araszol lassan odébb, de egy emberöltő alatt elég nagy a valószínűsége, hogy odébb kerül. Egy erdő, ami erdő volt, mikor születtünk, valószínűleg erdő marad, mikor meghalunk, de ez a valószínűség területenként szintén változik. De ami biztos: az erdő fái nem maradnak ugyanazok. Gyerekkorom erdejének fái részben megnőttek, és nem a csalóka emlékezet állítja bennem, hogy annak idején máshogy vetették az árnyékot, máshogyan láttam a hegyet az ágak között: jóval magasabbak azok a koronák. Más fái meg ugyanennek az erdőnek elmúltak: nemcsak megnőttek, de el is pusztultak már gyerekkorom erdejének némely facsoportjai.
A kísérlet, amit javaslok, nem több, mindössze ennyi: próbáljunk a nekünk fontos dolgokra, személyekre úgy nézni, hogy naponta felfedezzük bennük az egynapnyi változást, és ha ez megy, próbáljuk ezt észrevenni önmagunkon is. Nem azokról a változásokról beszélek, melyeket akarunk, szeretnénk, vágyunk, hanem azokról, amelyek bekövetkeznek, és mi csak megfigyelhetjük ezeket.
Sokkal több olyan változás történik az életünkben, amelyet nem mi irányítunk, mint amelyeket irányítani vélünk. Aki már próbálta megváltoztatni egy megrögzött szokását, az tud erről valamit. Változtatni nem könnyű. Nem változni viszont lehetetlen.