Nem tudom, van-e olyan, hogy tipikus lemez. Amiről „azonnal” felismerjük az előadót, a szerzőt, amivel azonosítjuk őt. Úgy sejtem, eléggé szubjektív, ha van. Kitaláljuk, kiemeljük, ahogy bármilyen más történet esetében tesszük.
Trickyvel úgy jártam, hogy épp a — sokak szerint — legkevésbé tipikus lemezére gyógyultam rá. Így alakult. Abban az évben szinte naponta meghallgattam az Angels With Dirty Facest, lövésem sincs, miért, gyanítom, a szerelmemnek volt köze hozzá. Mintha átitatná annak az időnek az emlékét; rögzült, mint egy soha el nem múló félelem. Megmaradt bennem a hangulata, a nehéz, nyúlós lassulások, az önemésztő, refréntelen zakatolások, kattogások; basszus és nagybőgő, súlyos gitárriffek, azonosíthatatlan háttérmorajlás, ritmikai fordulatok, roncsolt akkordok, egymásba olvadt stílusjegyek, no meg a halkan, kajánul, elkeseredetten, rekedten suttogó koboldhang és a meleg, izgató, mégis távoli női ének (Martina Topley-Bird) kontrasztja, egymás körül tekergőzése. Nincs egy tisztás, egy fellélegzés. Úgy éreztem, hogy egy mocskos, de zavarba ejtően rendezett belső világ húz magába. Barna sötét, bezártság. Elszívtam ezt a cigit, és sokáig éreztem az ízét, a hatását.
Sokáig nem jutott eszembe, hogy azzal kellene foglalkoznom, mit csinált, csinál Tricky egyébként. Tetszett a feje, a zenéje, ennyi. Tudtam, hogy alaposat taszított az induló Massive Attacken, és láttam őt Luc Besson Ötödik elem című, nagyon pihentető filmjében. Csak amikor hozzájutottam a 2003-as lemezéhez (Vulnerable), vettem a fáradságot, hogy összeszedjem az addigi albumait. Elcsodálkoztam, micsoda énekesnőket fedezett fel, milyen sokféle stílushoz nyúlt eredeti módon, és mennyit hullámzott a zenéje a Maxinquaye-től a Blowbackig és a Vulnerable-ig. Be kellett látnom, hogy a Dirty Faces csak az egyik arca Trickynek. Sokan már a második, harmadik lemeze táján csalódtak benne, mivel a Maxinquaye folytatását várták. Azért nem szerették az Angelst, amiért én igen. Nekik túl radikális és befelé forduló volt az első album zenéjéhez képest. (Ez annyira szép — vagy nyomasztó, ízlés dolga —, hogy leírom: az első lemez Tricky anyjának a nevét viseli; Maxine Quaye költő volt, és öngyilkos lett fia négyéves korában. Tricky egyszer azt mondta, bár alig ismerte, úgy érzi, a szövegeiben anyja beszél rajta keresztül. Ehhez még hozzáteszem, hogy önéletrajzának All I Hear Is Words a címe.)
De nem arról akarok itt beszélni, hogyan alakult a rajongók viszonya az egyes lemezekhez. Tricky, szerencsére, szintén nem (csak) ezzel foglalkozik, legalábbis zeneíráskor nem. Az Angels sok tekintetben különös produktuma a pályafutásának. Bizonyos értelemben sarokba szorította őt a Maxinquaye. Nekem viszont így alkalmam nyílt fokozatosan felfedezni a sokoldalú szerzői tehetséget és érdeklődést, ami az albumok nagy részében megmutatkozik.
Aztán alábbhagyott a figyelmem. Tricky öt évig nem adott ki lemezt a Vulnerable után, közben Los Angelesben élt. Én további öt évig nem vettem észre, hogy még létezik. Időnként hallgattam a számait, különösen ezt:
Mint amikor elmúlt a kapcsolat valakivel, aki évekig a közelben volt — csak egyszer-egyszer bukkan fel egy álomban.
Tavaly kerestem egy videót, és közben beleütköztem, hogy Trickynek van egy egészen új lemeze. Amint lehetett, utánanéztem. Kiderült, hogy összesen háromról nem tudtam. Nem is néztem, mi a sorrend, össze-vissza hallgattam a számokat. Itt jöhetne az, hogy az eltelt idő, az ízlések, satöbbi — a fenét. Tiszta élvezet. Ismerős is volt, meg nem is.
2008-ban jött ki a Knowle West Boy. Már az első darab (Puppy Toy) a fejembe szállt. Blues, harmonika, zongora. És az a nő! Ha lehetne valaki hangjával szeretkezni, az övével nagyon jó lenne. Aztán további tizenkét teljesen más szám; más hangszerelés, más ének. Reggae, rock, hiphop, szikár, szinte törzsi ritmus dobra és női hangra, duett folkos-akusztikus gitárkísérettel, punkos alapú minimalista hiphop (melyben állítólag Tricky először énekel a szó hagyományos értelmében), és így tovább. Mind önálló, teljes. A brown punk, Tricky tartja össze az egészet. Olyan nyilvánvaló a jelenléte, hogy az már szinte személyes.
Adrian Thaws egy lakótelepen nőtt fel Bristol Knowle West nevű részében. Ő úgy hívja, fehér gettó. Ez a lemez nekik szól, mondta; annak a világnak az emberi, nyelvi, zenei, kulturális sokszínűségét örökíti meg Tricky megfogalmazásában. És neki megvannak a „nyelvi” eszközei, hogy sokszínű legyen. Ráadásul az albumon egymást követik az egyedi hangú énekesek: Rodigan, egy New York-i haver, aki a reggae-darabokban domborít; két nosztalgikus számban a volt barátnő, a francia-marokkói Lubna; Alex Mills a már említett csoda az első számból; az izlandi Hafdis Huld; az olasz Veronika Coassolo, övé a Veronika című dal; a Joseph címűt pedig egy Joseph Franklin Hunt nevű Los Angeles-i utcai zenész énekelte fel, akivel Tricky egy bolt előtt találkozott.
2010-ben folytatódott Tricky önmagát felfedező zenei útja. A Mixed Race talán egy kicsit kevésbé változatos (eleve rövidebb), mint elődje, de nem kevésbé élvezetes. Megint egy rakás izgalmas zenei téma és előadó, és mindegyik számnak van sodrása. Maga Tricky is elismerte, hogy nem született még ennyire uptempo, másképpen klub- vagy rádióbarát albuma, a számok nagy része táncolni is kiváló. Ugyanakkor ez az ő „gangsta”-lemeze — de ez is a saját módján az, nem sok köze van a raphez. Elég meghallgatni a Ghetto Stars szövegét, hogy érthető legyen. Zeneileg megvan benne a feszültség, az általa amúgy is kedvelt erőteljes, mély basszus, a pisztoly hangjának ritmusképző alkalmazása, a nyers, enyhén torzított gitártémák, de ugyanúgy a női szólamok (megint egy fantasztikus énekes, Franky Riley), a jazzes akkordok gitáron és billentyűkön, a reggae-elemek (Terry Lynn hangjával), az elektronikus alapok; még az észak-afrikai motívumot — és részben hangszerelést — alkalmazó Hakim sem lóg ki (ének: Hakim Hamadouche).
Tricky szerint a zenéjére a legerősebb hatással a saját származása van (apja jamaicai, anyja ghánai–angol volt); a házában és az életében ott van minden szín. És a zenéjében, teszem hozzá. De nem feloldódik a sokféleségben, hanem elrendezi azt a saját víziója szerint.
A 2013-as False Idols album erős felütéssel indít: „Jesus died for somebody’s sins but not mine” („eredetije” Patti Smith 1975-ös átirata a Them 1964-es Gloria című dalára), folytatva egyrészt Tricky egészen kiváló átdolgozásainak sorát, másrészt az intenzív zenei és zene általi önkeresést. Ismét jobbnál jobb énekesek működnek közre (Tricky egyértelműen kijelentette, hogy nem lehet meg nélkülük, egyrészt ő nem tud énekelni, másrészt az énekesek — különösen a nők — inspirálják); a számok többségében szereplő Francesca Belmonte mellett a pekingi származású, Angliában élő Fifi Rong, a német–nigériai Nneka Egbuna és az amerikai Peter Silberman is megszólal, utóbbi épp zenekara (The Antlers) egyik számának átdolgozásában (Parenthesis). A stílusok, hangulatok ismét keverednek, kavarognak, hullámzanak; a fojtott Valentine-tól (Chet Baker My Funny Valentine-jából), a lírai If I Only Knewtól és a különös szépségű Chinese Interlude-tól a kemény basszussal megalapozott, sötét, ütős Does Itig és a keretet lezáró, mély tónusú, komor Passion Of The Christig hosszú utat jártam be. Vártam gyengébb szakaszokat a lemezen, talán vannak is, de én végig ugyanolyan élvezettel hallgattam, hallgatom mind a tizenöt számot. A belső hullámzás túlságosan is párhuzamos az enyémmel. Nehezemre esik elképzelni, milyen folyton kiegyensúlyozottnak lenni.
Tricky szerint az új lemeze jobb lett, mint az első, amely a legsikeresebbnek bizonyult idáig; és ez önmaga újramegtalálásáról szól. Talán így van (a kommenteket olvasva sokan így gondolják, a leggyakoribb vélemény: Tricky is back). Nekem mindenesetre úgy tűnik, az elmúlt években ismét rálelt a zenéjét inspiráló hatásokra, a zenében beszélő, megnyíló és megnyilatkozó önmagára. Én meg a zenéjére. Amúgy most már azt hiszem, az összes lemeze tipikus — ha van értelme így jellemezni egy ennyire sokszínű zenei anyag bármilyen részegységét. Főleg, ha ezek az egységek bizonyos értelemben egy utat jelölnek. Az értékelések pedig annak az útját, aki értékel. De hagyjuk ezt. Tizennyolc év alatt sok olyan számot írt és adott elő, amelyek hatással voltak rám. Jó hatással. Az a tudás, amellyel írja őket, egyre mélyülni látszik. Nem érdekel, hogy fejlődik-e, felfelé tart-e a pályája íve. Nekem az számít, hogy Tricky volt, az most is, és az is lesz. Az egyik legjobb, legkomplettebb, legigényesebb zenész, akit hallottam. És megírta a Wash My Soult. Sőt, talán folyton csak írja.