Hat nagy dobozban kapunk oltóanyagot. Az új asszisztens elém teszi a feladóvevényeket, én pedig szép sorban aláírom, dátumozom őket. Az asszisztens kiszalad a váróterembe, hogy átadja a nyugtákat a nagy térdű, duzzadt könyökű kézbesítőnek. Hallom, hogy az asszisztens — akit S.-nek hívnak, de én félek, hogy ezt a nevet sosem leszek képes kiejteni a számon — azt mondja neki: maga úgy ül ezen a tornapadon, mint majom a köszörűkövön. Nem értem, hogy a nők miért beszélnek néha ezen a félelem nélküli hangon. És egyáltalán, honnan van annyi önbizalmuk, hogy tréfálni mernek.
Megrökönyödve nézem, hogy miután a kézbesítő elment, az új asszisztens torokspatulával áll neki lecsavarozni az ajtóról az elődje névtábláját. De közben már az osztálynévsort kéri, és befűt a váróteremben. Látszik, hogy rátermettebb, mint az elődje. Szánalmasan motyogok, amíg az osztálynévsort keresem a fiókban, az archív anyagok között, a fecskendők dobozában, az elődjéről készült feljegyzéseim között. Megérkeztek a gyerekek?, kérdezem egyszer csak fennhangon, pedig tudom, hogy még nem szólalt meg az iskolai csengő. Azt mondom magamnak: hallottam, hogy néma csönd van a váróteremben, mégis megkérdeztem, hogy itt vannak-e. Hallod, mégis megkérdezed. Miért csinál ilyet az ember?
Fölírom a noteszembe, hogy S. Meg a dátumot. Amikor aztán az asztal alatt kinyújtóztatnám a lábam, fölrúgom az új asszisztens hótipróját. Szólnom kellene neki, hogy vigye innen ezt a világoskék idétlenséget — vigye ki a váróba, bánom is én —, de nem tudom megszólítani, nem tudom kimondani, hogy S. Firkálgatok a noteszbe, hátra-hátralapozok az elődjéhez. Erélytelen egy nőszemély, olvasom. Milyen távol kerültek azok az idők.
Végre kicsöngetnek. Már hallani a folyosó kövén surrogó gyerekcipőket. Izgalmamat palástolva kiküldöm az asszisztenst, hogy fogadja a gyerekeket. Azt mondom neki: biztosan félnek. Én ülve maradok. Aztán hallom az asszisztensem hangját csukott ajtón keresztül is, de nem értem, mit beszél a tanulókhoz. Elképzelem, hogy a hideg, olajfestékes lábazatnak dőlve sugdolózik a kísérőtanárral, amíg a gyerekek vonakodva vetkőzni kezdenek. Vagy talán segít fölakasztani az ingüket. Amikor S. visszajön, arra gondolok, hogy ha tényleg a falnak támaszkodott, most hideg lenne a válla. De eszembe sem jut, hogy megérintsem. Azt is gondolom: mielőtt behívná az első gyereket, meg kell neki mondanom, hogy az injekciókat ő fogja beadni. Erőt gyűjtök. Egymásba fűzött ujjaimat nézve közlöm vele a tényeket, az asszisztensem pedig legnagyobb meglepetésemre azt feleli erre fényes hangon, sziklaszilárdan, hogy ez természetes. Eddig mindegyik helyén az ő feladata volt beadni az oltásokat. Szinte tetszik, hogy félvállról beszél velem.
Késő délután van, mire beadjuk mind a kétszázötvenhat oltást. Alig néhányan pityeregtek. Jóval kevesebben, mint az előd idején. Az új asszisztens — az asszisztensem, S. — kezet mos, csomót köt az alkoholos vattákkal teli szemeteszsákra, aztán szignálja a névsort a nevem melletti vékony vonalon. Nem merem megmondani neki, hogy jól végezte a dolgát: gyengéd volt, de határozott. Észreveszem, hogy amikor fölveszi a hótipróját, megváltozik az arca. Én nem szeretem ezeket a munkahelyi metamorfózisokat — aki világoskék hótiprót hord, hordjon mindig azt! Viszlát hétfőn, mondja, aztán elsiet. Kinyitom a noteszt, és beleírom reszkető kézzel, a jobb margó felé dőlő betűkkel, miközben halkan kimondom, hogy es: A combja közé húzta a gyerekeket. Megmarkolta a karjukat. A hangja pedig fényes, mint a vasaló talpa. Nem szeretnék reménykedni, de késő, azt hiszem.