András László: Változás — amikor nem történik semmi


„Valami végleg megváltozik
összeomlik hangtalanul
ami van és ami nincs
nem vész el csak átalakul”

(Európa Kiadó)

 

Egy nap alatt csak egynapnyi változás történhet. Egynapnyi változás viszont mindenképpen történik. A dolgok változnak, az emberek is változnak. A változás hol látványosabb, hol kevésbé az. Nagy, hirtelen, látványos változásokra odafigyelünk, megjegyezzük és változásnak nevezzük őket. Az apró, napról napra, óráról órára történő, szüntelen változásra nem fordítunk figyelmet, és változatlanságnak, állandóságnak gondoljuk — nem nevezzük annak, mert az már minimális odafigyeléssel járna.
Az életünk ebben a ritmusban telik, az apró változások lassan feltorlódnak, de mi nyugodtan éldegélünk — a kedd, akár a hétfő —, aztán egyszer csak úgy érezzük, lecsap a mennykő, és hirtelen rájövünk, hogy a szerda radikálisan különbözik a keddtől — ezúttal. És keresünk valami különleges okot, valami misztikus hatalmat a háttérben, valami isteni, de mindenképpen felsőbb szándékot, magyarázatot, történetet kreálunk hozzá, holott mindössze annyi történt, hogy a változás mértéke vagy aznapra eső része elérte az ingerküszöbünket.

De vegyük csak sorra! Először a személyes életet, és kezdjük mindjárt a fogantatással. Szüleink többnyire nem tudják, mikor nemzenek bennünket. Szüleink, mikor nemzenek bennünket, nem tudják. Még azok sem, akik kifejezetten azért közösülnek, hogy minket nemzzenek, azok sem tudhatják, hogy ezúttal nemzettek-e, vagy ismét csupán közösültek. Később fogják megtudni. Mi pedig rögtön a kezdet kezdetén, az első lépéskor, mikor a nemlétből a létezésbe kerülünk, ami azért a két legnagyobb változás közül az egyik, ami történhet velünk, értelemszerűen nem tudunk róla, hiszen a tudatosságtól még évekre vagyunk. De szüleink sem tudják, hogy mekkora változás történt az életükben, mert ennek a változásnak a hatása csak jóval később érvényesül. Holott a változás már megtörtént.  De szüleink életében a változást nem megfoganásunk jelenti, hanem az a pillanat, amikor értesülnek arról, hogy megfogantunk. Saját életünkben pedig onnantól kezdve van értelme változásról beszélni, hogy tudunk a saját létezésünkről. Ehhez viszont néhány évnek el kell telnie.
Összegezve tehát: életünk keletkezése egyáltalán nem olyan drámai változás, ami akár számunkra, akár azok számára, akik közvetlen okai ennek, emlékezetes lenne. Utólag rekonstruálható persze a pillanat a szüleink számára, mit is csináltak, mikor is csinálták, hol is csinálták, hogy is csinálták, amikor megfogantunk, de bizonyosak lehetünk benne, hogy az értesülést arról, hogy megfogantunk, minden erőlködés nélkül, könnyedén fel tudják idézni.

Innentől kezdve aztán jelentős változásnak fogják érezni a szülők mindazt, ami a tudatukban zajlik: hogy gyerekük lesz, és ezzel kell valamit kezdjenek — elfogadva vagy elutasítva. És változásnak fogják tartani a változásról való gondolkodást (hogyan lesz majd), és az arra való felkészülést (mint legyen). Számunkra még mindig semmi, évekig, mondom, a tudatunk számára semmi, hiszen még nem ébredt föl.
A születésig óriási léptekkel halad a testi változásunk. Napi egynapnyi változás nem kevés. Anyánknak talán van valami fogalma róla, ha igyekszik követni, és ebben segítségére van a saját testének változása. Anélkül nem menne, ahogy apánknak sem megy és senki másnak sem. Nagy sebességgel osztódnak és épülnek a sejtek, ez a sebesség talán csak a nagy pusztulás, a rákos burjánzás sebességével vethető egybe. Ugyanakkor a kilenc hónap mégis rettenetesen sok, és ez az élet szempontjából legsebesebb változás — amikor az embrió hetek alatt végzi el évmilliók törzsfejlődési munkáját — mégis lassúnak tűnik, hiszen a másik oldalon (odakinn) van egy várakozás a megszületésre, az igazán látványos változásra, amit már érdemes elhinni.[1]
Összefoglalva: a fogantatástól napról napra egynapnyi változásokkal haladunk a születésünk felé, de ezeket a változásokat mi magunk nem érzékeljük. Szüleink pedig a fogantatásról való értesülésüket tekintik nagyobb változásnak, mint magát a fogantatást, legalábbis ez emlékezetesebb számukra. Azokat a napi változásokat pedig, amelyek a születés felé visznek bennünket, legfeljebb anyánk érzékeli napi változásnak — ő is elsősorban a saját teste változásán keresztül —, apánk vagy bárki más erre képtelen, és tulajdonképpen mindenki, aki valamelyest érintett ebben a változásban, becsomagolja azt egy hosszú, igen hosszúnak tűnő várakozásba: mikor születik már meg? Mert ezt a változást érzékelni fogják, pedig ez sem több, mint egynapnyi változás, csak jól előkészítette usque 270 nap, amit napi ciklusban semmiképp, inkább heti-kétheti-havi ciklusban érzékelhettek változásnak a kívül levők. Miközben tehát egy konkrét, előre tudottan, jósolhatóan bekövetkező változásra (születés) várnak, úgy érzik, nem történik semmi, hiszen a várt változás nem történik meg. Az ember, aki vár valamire, ami nem következik be, úgy érzi, nem történik semmi. A jövőre figyel, és elmulasztja a jelent.

 

[1] Ha ezen a helyen lassúságról vagy gyorsaságról beszélek, az kizárólag a tudat és az érzékek szempontjából értendő. Más szempontok használatakor azt külön jelzem.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük