friss műút

-ról, -ről

Fehér Renátó

Fehér Renátó

Költő, kritikus,1989-ben született Szombathelyen, az ELTE BTK-n végzett. 2014-ben jelent meg első verseskötete Garázsmenet címmel a Magvető Kiadónál. Budapesten él.

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Kritika

Fehér Renátó: A vas és Aczél országa?
(Varga Ágota: Aczél-történetek. Alexandra, 2013)
2014. július 19.

Varga Ágota 2009-es, Aczél Györgyről szóló dokumentumfilmje nem volt előzmény nélküli a rendező pályáján: Leszármazottak című munkája Endre László fiát és unokáit mutatta be. A bűnösök, hatalmasok utódainak megszólaltatása egyébként is jellemző technikája a múltfeldolgozásnak: néhány éve készült portréműsor Horváth Márton gyerekeivel, efféle alaptapasztalatokból fakadhatott meg Révai Gábor memoárja is, a Bemutatkozásaim története, január óta fut az On The Spot legújabb szezonja Diktátorok gyermekei címmel, az idei Élet Menetén pedig német nácik unokái kértek bocsánatot.

„Könnyebb egy bukott ember gyerekének lenni, mint egy hatalmon lévőének” — mondja Aczél Ágnes, Aczél György kisebbik lánya az Aczél-történetek című kötetben, mely a további családtagok (a nagyobbik lány, Aczél Anna, és az egyik unoka, Szőcs Máté) mellett munkatársakkal, barátokkal és ellenfelekkel készült interjúkat vonultat fel.

Régi és megoldatlan dilemma, hogy mennyire választhatók le egy politikai vezető politikai tettei a személyiségéről, és egy történelmi visszatekintés egyikre vagy másikra fókuszáljon-e jobban. Ez a kérdés különösen felértékelődik, amikor nem tudományos monográfiát, hanem interjúkötetet készít valaki. Varga Ágota mintha nem számolna ennek a két vonatkoztatási rendszernek a meglétével (az Előszóban azt állítja, hogy az emberi természet maga érdekli, méghozzá annak mélyrétegeiben), gyakran arányt téveszt és kérdései néhol akkurátusabbak, néhol pedig épp felületesebbek a kelleténél. A válaszadók között is kevesen vannak (talán csak Heller Ágnes és Konrád György), akik képesek a személyes ismerőst történelmi léptékben látni és láttatni, reflektálva eközben a saját álláspontjukra, annak az évtizedek során lezajlott (de lényegileg nem átalakuló) módosulásaira. Mások, például Vámos Tibor vagy Tétényi Pál, éppen a vonzó személyiség és a történelmi kontextus jogán igyekeznek tompítani Aczél felelősségét, előbbi szerint „egy szörnyeteg nagyhatalom ellenőrzött minket” (ez az érv az elmúlt hónapokban immár épp a magyar jobboldal térfelén pattog a Szabadság téri emlékmű kapcsán). A hazánkban állomásozó szovjet csapatokra való mutogatás ilyen nyíltan és kíméletlenül mégiscsak a rendszerváltás óta vált az önfelmentés egyik mantrájává, mellyel a legnagyobb baj az, hogy úgy tesz, mintha a Kádár-rendszerbeli létezés lehetséges magatartásformája csak és kizárólag az alámerülés, a kibekkelés és a fanyalgó megalkuvás, végrehajtás lett volna. Ez a narratíva hamis, mert nem hajlandó számításba venni, hogy akadt példa nyílt konfrontációra, és ha egyetlen ilyen példa akadt, akkor már borul is a modell a kikerülhetetlen alkukról: a könyvben szintén szereplő Konrád Györgynek (és az őt is tagjai között tudó demokratikus ellenzéknek) szamizdatban teltek el a nyolcvanas évek, mert feladták azt a viselkedési és engedelmességi rutint (fogalmaz Kis János a Beszélő első számában), amit a kádári alku és annak társadalmat passzivizáló hatásai teremtettek meg. Az önfelmentő mentalitást egyébként már az MDF-es belügyminiszter Boross Péter is osztotta, szerinte tudniillik „aki egzisztenciális okokból, netán a szakmai előrejutás kedvéért lépett be a pártba, annak nincs miért szégyenkeznie” — idézi őt egy helyütt Kőszeg Ferenc. Az egykori párttagság és a szégyenkezés összefüggése jóval bonyolultabb etikai kérdés annál, mint hogy megoldjam, ám az Aczél-történetek főhőse mégse essen ugyanazon elbírálás alá, mint egy falusi iskolaigazgató, egy pék vagy a Václav Haveltől ismert zöldséges. Amikor pedig Zoltai Dénes „nyitott szellemű européernek” nevezi Aczélt, akkor — megengedem — nem téved, de relativizál, hiszen hogyan nevezné az Aczél által is megkeserített sorsú Tamás Gáspár Miklóst? És Göncz Árpádot, vagy éppen Antall Józsefet?

Az egyébként több érdekes szemponttal is előhozakodó Popper Péter is tévesen méri meg Aczél jelentőségét, amikor Varga Ágota (önismétlő) slágerkérdésére, ami az Aczél által megtört életekre, pályákra vonatkozik, úgy reagál, hogy Aczél jól tette, amit tett, majd a jelenben tapasztalható félelmeit, a gyerekkorából ismerős fenyegető jelszavak újjáéledését és Tomcatet hozza szóba, mintha Aczél György szigorúsága (csupán) a szélsőjobb csíráit fojtotta volna el, és nem lett volna az aczéli kultúrpolitika áldozata a fent emlegetett Konrád György, Szentjóby Tamás vagy Petri György is. Popper naivnak nevezi Aczélt, és beszámol az illusztris vendég egyik nála tett látogatásáról is, ami megfellebbezhetetlenül mutatja meg Aczél személyiségét: „Volt egy nagyon fontos momentum. Lurkó kutya nem bántotta. Ugyanis Lurkó kutyának kitűnő karakterérzékelése van, én nagyon bízom benne. Lurkó kutya pontosan tudja, hogy ki jó ember és ki rossz, eszerint harap.” Lurkó kutyát magam nem ismerem, azt sem állítom, hogy téved, de azt nehezményezem, hogy egy ilyen emlékezetpolitikai kérdésben mint koronatanú hivatkoznak rá.

Agárdi Péter már sokkal megfontoltabb, amikor azt a megkötést teszi, hogy „Aczél György értékeit úgy méltassuk, hogy ne a kádárizmus iránti nosztalgiának tűnjön.” És ezzel ott vagyunk, ahol a part szakad, és ami körül az Aczél-történetek is gyakran ott tántorog: a ’89-es rendszerváltásnál. Szükséges lett volna-e a tabula rasa, elszámoltatás/igazságtétel/megbékélés? Börtönben, a Parlamentben vagy otthon (de a politikából kizárva) lett volna a helye Aczél Györgynek az első szabad választások után? És Horn Gyulának? És Pozsgay Imrének? Mi az, ami Aczél György programjából progresszív, européer és egyáltalán megvitatásra érdemes lehetett volna az egykor volt, születő Harmadik Köztársaságban, azaz milyen méltányolandó, méltatásra érdemes értékeket látnak a barátok, munkatársak, köztük Agárdi Péter? Aczél kultúrpolitikájának egy — látványos, ám negatív — vívmányára Heller és Konrád tér ki, ami Révész Sándor Aczélról szóló monográfiájából (Aczél és korunk, Sík, 1997) ismerhető meg igazán részletesen: az offenzív kegygazdálkodás. „Szeretem, ha kérnek” — mondogatta Aczél Konrád emlékei szerint, Heller pedig a kérvényezés jogáról beszél, amit Aczél sznobizmusával kapcsol össze, miszerint része akart lenni a magyar elitnek és ehhez kellett neki a hatalom: „Azt hiszem, életének az volt a tetőpontja, talán legboldogabb pillanata, mikor ő hívhatta fel Illyés Gyulát, és megmondta neki, hogy Déry Tibor meghalt.”

Varga Ágota mellett ezek a mondatok és feszültségek legtöbbször lassítás nélkül zúgnak el. Az egyik interjúban megszerzett információkat a következő beszélgetés során nem használja fel, nem építi be. Később a dokumentumfilmet is látva igazolódott az az olvasási tapasztalatom, hogy a rendező nemegyszer, talán szándéka ellenére, kegyes kínpadra ülteti az Aczél-lányokat (ennek emblematikus esete Aczél Anna és Herskó János jelenete Aczél egykori irodájában). Varga sajnos inkább kérdőre von ahelyett, hogy kérdezne, beszélgetne, elegánsan provokálna. Az Aczélnak küldött — jelenleg egy kuratórium által felügyelt hagyatékban nyugvó, sok-sok művésztől származó — kedves, szervilis ajánlások és dedikációk állnak érdeklődése középpontjában, ez pedig gyakran kelti a pletyka- és botrányszomj hatását, bulvárszag van, néhol kötekedés, értetlenkedés üti fel a fejét, mintha kudarc lenne az, hogy nem derül fény Nagy Titkokra, nincs nagy leleplezés, szalagcím. A dedikáció-fétis pedig olyannyira szűkíti a látószöget, hogy a lényegi kérdések körüljárására már nincs kapacitás.

„Én azért vándoroltam ki, mert Aczél György kiűzött ebből az országból” (Heller Ágnes), „Egyet nem lehet elvitatni: nagy formátumú ember volt”, „Nem tartom feladatomnak, hogy apám helyett, miatta bocsánatot kérjek” (Aczél Anna) — e három betonkemény, egyenes és világos állításnak az elhangzása például biztosan megérte azt a rengeteg munkaórát, amelyet Varga Ágota (és stábja) erre a projektre szánt, ám összességében inkább csak olvasmányélményt kap, aki kezébe veszi az Aczél-történeteket, és kevésbé útmutatót arra, hogy mit is kezdjünk Vele, Aczél Györggyel.

Megjelent a Műút 2014045-ös számában

Szólj hozzá!