Lukácsi Margit: KH — olasz (2014. július 7.)


Nehéz ügy olasz kikötői híreket írni focivébé idején: a tudósítások kilencven százaléka a brazíliai eseményekről szól, a maradék tíz százalékot pedig Olaszország július elsejétől életbe lépett soros uniós elnöksége viszi. Még kedvenc kiadóm, a palermói Sellerio sem tudta magát visszafogni attól, hogy ne reagáljon valamiképpen a futball-világbajnokságra: megjelentetett egy vaskos kis antológiát a labdarúgásról: La partita di pallone. Storie di calco (Labdameccs. Focitörténetek) Laura Grandi és Stefano Tettamanti szerkesztésében. Huszonhét történet olvasható ebben a könyvben a fociról olasz és külföldi írók tollából, olyanoktól, mint Vasco Pratolini, Mario Soldati, Stefano Benni, Manuel Vázquez Montalbán vagy Nick Hornby. Nagyon különböző szerzők, részben a szépirodalom területéről, részben a szépirodalom és az újságírás határmezsgyéjéről érkeznek, és más-más nézőpontból, hol precíziós pontossággal írnak le egy-egy legendás gólt, hol pátosszal vagy éppen nosztalgiával, humorral, esetleg dühvel idézik fel a futballtörténet legendás pillanatait. Ez az antológia a kollektív emlékezetről is szól, epika: felidézi a győzelem vagy éppen a vereség sorsszerű pillanatát, a nemes játék örömét, amelyet még nem üzleti érdekek irányítottak, a tiszta, nemes szurkolást, amelyet még nem fertőztek rasszista, nacionalista indulatok. Hősi portrék olyanokról, akiket a bőrlabda tett naggyá, népi legendává. Mario Soldati például a ’82-es spanyol Mundialról tudósítva, a foci, a hatalom és a nemzeti identitás viszonyán elmélkedve ilyen profetikus gondolatokra ragadtatta magát: „Húsz, harminc év múlva, ha már az Európai Egyesült Államok valóság lesz, talán remélhetjük, hogy megszűnik vagy legalábbis lefékeződik, korlátozódik, gyengül a potentátok hatalma.”

Carlo Carra: Manifestazione interventista, 1914

Carlo Carra: Manifestazione interventista, 1914

Giacomo Balla: Forme di grido - Viva l'Italia, 1915

Giacomo Balla: Forme di grido – Viva l’Italia, 1915

A foci mellett a másik vezető motívum, amely a centenáriumi megemlékezések nyomán a kulturális-irodalmi közegbe is beszivárog, az első világháború, amelyet Olaszországban némi pátosszal a Nagy Háborúként emlegetnek, így különböztetik meg a második világégéstől. Száz esztendővel ezelőtt a viszonylag fiatal (akkor ötvenhárom éves) egységes olasz állam számára a háborús intervenció a friss politikai egység és a remélt nemzeti egység megvalósításának nagy lehetőségét ígérte, a fiatalok tömegesen jelentkeztek a frontra, hogy harcoljanak ezért az eszméért. Az új avantgárd művészeti irányzat, a Filippo Tommaso Marinetti vezette futurizmus egyenesen a háború dicsőítéséig jutott el, mondván, hogy a háború „sola igiene del mondo”, azaz a világ egyetlen „higiéniája”, tisztító ereje. Marinettin kívül olyan képzőművészek, mint Carlo Carrà (Interventista manifesztum, 1914) vagy Giacomo Balla (Kiáltásformák: Viva l’Italia, 1915) támogatták képi manifesztumokban Olaszország 1915-ös háborúba lépését.

A Sellerio Kiadó egy tudományos esszével és egy fikciós, azaz szépirodalmi művel csatlakozik a Nagy Háborúról szóló diskurzushoz. Előbbi szerzője a történész, klasszika-filológus Luciano Canfora, a Memoria sorozatban megjelent mű címe: 1914. Canfora ebben a tanulmányában a Nagy Háborúhoz vezető szövevényes okokat vizsgálja a szarajevói merénylettől kezdve, és pontról pontra sorra veszi 1914 júliusi-augusztusi eseményeket, az elhangzott nyilatkozatokat, diplomáciai jegyzékeket s ezek részrehajló interpretációit, azokat a konfliktushoz vezető történelmi csomópontokat, amelyeken az események „elcsúsztak”, majd kitér a „nagy szellemek” háborújára is, azaz az értelmiség és az akadémikusok vélekedésére a háborúval kapcsolatban, a „kollektív felelősség” kérdésére.

A Nagy Háború, a vész előérzete szolgál hátterül Andrea Molesini Presagio (Előjel, Sellerio) című új könyvének. 1914 júliusában vagyunk Velencében. Június 28-án Ferenc Ferdinánd osztrák trónörökös merénylet áldozata lett, Ausztria ultimátumot adott Szerbiának. A velencei Lidón, a Hotel Excelsiorban az utolsó bálok egyike zajlik. Ezekben a hetekben mindenki úgy jár-kel, mint az alvajáró. Birodalmak, nemzetek, kormányfők, diplomaták Európa öngyilkosságát készítik elő. Niccolò Spada őrzi vendégei álmát a luxusszállóban, a baljós előszelek a Lido fölött is átsuhannak. A legendás szálloda teli van vendéggel, itt van egész Európa előkelősége, soha nem látott fény és ragyogás, a Belle époque utolsó pillanatai. A vendégek között van Margarete von Hayek grófnő, amolyan femme fatale, aki borzasztó titkot őriz, és akinek bűvös vonzereje Niccolò Spadát is hatalmába keríti. Visszatérő, lidérces álom gyötri: egy vadász egy oroszlánt üldöz a sűrűben, de csak a fenevad üvöltését hallja, nem sikerül elejtenie. A Lido szomszédságában, San Servolo szigetén, a velencei őrültek háza rejti a végzetes Margarete titkát. Molesini új regénye több szállal is kapcsolódik legutóbbi műveihez, így a magyarul is olvasható Non tutti i bastardi sono di Vienna (Nem minden mocsok bécsi, Scolar, 2014) címűhöz és a tavalyi La primavera del lupo-hoz (A farkas tavasza, Sellerio, 2013). Ilyen közös szál a fenyegető háborús vész közelsége, a nyugtalan idők, az előbbi regény szintén az első világháború idején játszódik, de valamivel később, 1917-ben a caporettói vereség árnyékában, míg az utóbbi történet ideje a második világháború, ám a helyszíne Velence, a San Francesco del Deserto szigetéről való meneküléssel kezdődik a két gyermek-főhős története 1945 márciusában. Mindhárom regényben fontos szerep jut az állatoknak: az elsőben egerek, a másodikban egy farkas, a harmadikban egy oroszlán nem is valóságos, sokkal inkább onirikus, hol nyomasztó, hol baráti, hol ellenséges jelenléte határozza meg a regények atmoszféráját. Mégsem háborús regény Molesini legújabb könyve, a Presagio egy tragikus szerelem története, mely a vészjósló várakozásban emészti fel önmagát. Érdekes a történet formája is: van benne valami színházjellegű, ugyanúgy, miképpen a cselekmény színhelye, a velencei lagúna, Velence városa eleve a színre vitt, tehát a megmutatott és a rejtett, a kulisszák mögötti valóság feszültségének gyűjtőpontja. Az alig több, mint százötven oldalas Presagio is színházi szöveg módjára épül fel: a Prológus és az Epilógus három Felvonásra osztott történést fognak közre, melyeknek az alcíme is háromnyelvű: az első felvonás olasz címe: Il fazzoletto scarlatto (A skarlát kendő), a második franciául szól: La Rue Perdue, a harmadik németül: Wahrheit, vagyis Igazság. Molesini ebben a művében is sikeresen sodorja össze a nagybetűs Történelem és az egyéni sorstragédiák szálait.

S hogy ne maradjak adós egy aktuális hírrel: július 3-án éjjel Rómában kihirdették az idei Strega-díj nyertesét: az Einaudi Kiadó „versenyzője”, Francesco Piccolo (1964) nyert Il desiderio di essere come tutti (2013) című dokumentum-regényével. Piccolónak nagyon jól megy az idén, elnyerte az olasz filmes szakma két legfontosabb díját, a David di Donatellót és az Ezüstszalagot Paolo Virzì Il capitale umano című filmjének forgatókönyvéért. A casertai születésű Piccolo díjnyertes könyve egy rendhagyó önéletrajz, az olasz középnemzedék története, akiknek felnövekedését a tömegmédia, a tévé és az újságok már döntően befolyásolták, akik számára egy-egy reklám, logó, tévés bemondó, de akár egy napilap címlapja egy életérzés jelképévé vált. Piccolo könyvének borítóján a tutti szó ugyanolyan piros színnel és betűtípussal van szedve, mint az Olasz Kommunista Párt, a PCI napilapjának, az Unitànak 1984 június 14-i címlapján, amikor Enrico Berlinguer temetéséről tudósít. Francesco Piccolo felnövekedése jelképesen két baloldali (kommunista) vezér emlékezetes temetése között zajlik: születése évében, 1964-ben Togliattitól, 1984-ben Berlinguertől búcsúzott az olasz baloldal. Dokuregénye egy generáció története, egész Olaszország, de az olasz baloldali értelmiség számára is olyan sorsfordító eseményekkel a háttérben, mint Aldo Moro elrablása 1978-ban, a szélsőbaloldali terrorszervezetek robbantásos merényletei; vagy olyan baloldali politikusokkal, mint Craxi, Bertinotti, Prodi, de a világra eszmélésének olyan irányítói is voltak, mint az író Goffredo Parise,vagy az amerikai minimalista próza és Raymond Carver novellái. Az egyik értékelő szerint Francesco Piccolo új könyve „az év legszemérmetlenebb és egyben legbátrabb önéletrajza”. „Az ember kétszer születik. Először, amikor a világra jövünk, és másodszor, amikor a világ jön hozzánk, megnyilatkozik számunkra, és hirtelen rájövünk, hogy része vagyunk valaminek” — írja Piccolo. Regényének fő témája a tutti, azaz mindenki értelmezése, azt meséli el, mit jelent odatartozni valamihez, s azt a szükségszerűséget, hogy az ember egyedül a rá jellemző, személyes módon tartozzon valamihez, akár egy eszméhez. Az Il desiderio di essere come tutti Francesco Piccolo baloldaliságának a története.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük