Ferenc hatvan évvel később is önváddal és önundorral emlékezett vissza erre az epizódra, Dienes pünkösdi királyságának gyászos lezárulására, fölényének biztos tudatából a megsemmisülésbe taszított pufók kis ember kínjaira. Rémálmaiban kísértette a szuszogó, izzadó, dundi pofa, a mente szegélyét markolászó, elfehéredett ujjak, a reszkető térdek, s a hirtelen előtörő savanyú pánikszag, ami a kis ember testhajlataiból áradt.
Ferenc annyira viszolygott az erőszaktól és mások megalázásától, hogy még a jogos bosszúban, a megérdemelt elégtételben sem lelte örömét. Dienesben azonban a megaláztatás a maradék jóságot is elölte. Én nem láttam benne soha semmilyen más szándékot, mint hogy a bátyját legyőzze végre: az egész nyomorult és jelentéktelen életét erre az igyekezetre tette fel.
Péterfy Gergely: Kitömött barbár, Kalligram, 2014, 205.