„Ha nem megy, akkor keveset olvastál”

Aki szereti Farkas Zsolt írásainak egyedi stílusát, annak érdemes volt benéznie június 12-én délután a miskolci Helynekembe, hiszen Tóth Beáta faggatta a szerzőt a legújabb, meglepően vaskos Szia című könyve kapcsán. Jónéhányan össze is gyűltünk az irodalmi graffitikkel és Műút-borítókkal gazdagon díszített szobában, hogy falról ránk néző „szellemírók” mellett mi is tanúi lehessünk a kötet rövid bemutatását követő izgalmas kérdések és válaszok sorozatának. A szerző remek beszélgetőpartnernek bizonyult, készségesen állta a lényeglátó kérdések záporát, és végül nemcsak bent, hanem kint is megérkezett a bő órás beszélgetés közben a nyár eleji zápor, hogy lehűtse egy kicsit a forró levegőt. De mindent szép sorjában.

Aki szereti Farkas Zsolt írásainak egyedi stílusát, annak érdemes volt benéznie június 12-én délután a miskolci Helynekembe, hiszen Tóth Beáta faggatta a szerzőt a legújabb, meglepően vaskos Szia című könyve kapcsán.[1] Jónéhányan össze is gyűltünk az irodalmi graffitikkel és Műút-borítókkal gazdagon díszített szobában, hogy falról ránk néző „szellemírók” mellett mi is tanúi lehessünk a kötet rövid bemutatását követő izgalmas kérdések és válaszok sorozatának. A szerző remek beszélgetőpartnernek bizonyult, készségesen állta a lényeglátó kérdések záporát, és végül nemcsak bent, hanem kint is megérkezett a bő órás beszélgetés közben a nyár eleji zápor, hogy lehűtse egy kicsit a forró levegőt. De mindent szép sorjában.

A beszélgetés vezetője mindjárt a kötet borítójával és összeállításával kapcsolatos kérdésekkel nyitott, például hogy mi volt az alapja a kötetben szereplő szövegek összeválogatásának, miért az időrend, és miért nem a tematikus egyezések voltak a fő szervezőelv, vagy hogy milyen változásokon mentek át az írások a kötetbe kerülésig. Farkas elmondta, hogy a Kalligram Kiadó szabad kezet adott neki a borítókép kiválasztásában és így ő javasolta Michael Parkes[2] festményeit, akinek a művészetét már egy ideje figyelemmel kíséri. Alapvetően az előző 13 évben (1999-től 2012-ig) írott és (részben[3]) megjelent esszéi, kritikái, publicisztikái és alkalmi írásai kerültek be a kötetbe. A szerző sokat gondolkodott azon, hogy mi legyen a szervezőelv, legyenek-e tematikus blokkok, vagy pusztán az időrend határozza meg a kötet előrehaladását. Farkas végül az időrendre bízta a kötetet és az olvasókra testálta az esetleges egyező témák glédába rendezését. Az újragondolás folyamata pedig részben rekonstruálható a könyv utolsó lapjáról, ahol pontosan fel van tüntetve az írások megjelenési és átdolgozási ideje.

A bemelegítő rész után azonban már mélyebb víz következett, ahol a kötet dialogikusságáról, elképzelt közönségéről és lehetséges fogadtatásáról hangzottak el gondolatok. Tóth szerint szembetűnő sajátossága a kötet szövegeinek a folyamatos párbeszéd igénye és generálása. A szerző szemináriumi dolgozatokat kommentál, társalog a művekkel és az olvasóval, ami konkrét tények és világlátás mellett beemel egy fontos tényezőt, az örömelvet: a kötet szövegeit nem teher olvasni, szinte olvastatják magukat. Éppen ezért egy laikus számára is adhat releváns információt és meghozhatja a kedvet is az eredeti művek elolvasásához. A szerző a szövegeit egyaránt szánja az irodalomkritikában és -történetben jártas, viszonylag szűk rétegnek, és a laikus, irodalomkedvelő rétegnek, hiszen hiányolja az e két szféra közötti átjárást és párbeszédet. A társalgási stílus alkalmazása is (részben) ennek köszönhető, hiszen Farkas nem tartja helyesnek a manapság sok kritikus és irodalomtörténész nehézkes, olvasónak semmilyen engedményt nem tevő stílusát. Arra a kérdésre, hogy vajon a Szia képes lesz-e majd (újra[4]) párbeszédre kényszeríteni a magyar kritikát, azt válaszolta, hogy remélhetőleg igen, még akkor is, ha már nem ez az egyetlen célja és fokmérője az írásainak, és nem is igazán tartja magát a műfaj konzervatív elveihez és „játékszabályaihoz” — de ez egyfajta nyitottságot is létrehoz a kritika olyan közegeivel és formáival kapcsolatban, mint a szerzői blog,[5] vagy a Facebook-poszt.

A Sziában szereplő írások másik fontos jellegzetességeként a műfaji sokszínűséget emelte ki a beszélgetés moderátora, s rákérdezett, hogy irodalomkritika, kultúrakritika vagy médiakritika az, amit a szerző csinál. Farkas szerint a kötet egyaránt szól hagyományos értelemben vett kritikai narratívákról, irodalmi művekről, de szerepelnek benne politikafilozófiai írások és aktuálpolitikai elmélkedések, kiállításmegnyitók, sportkommentátor- és lemezkritika és még sok más olyan téma, ami reakcióra késztette az évek során. A kritikusi retorikához hasonlóan a megtárgyalt témák is jelentős heterogeneitást mutatnak, így a Szia izgalmas interfészeket hoz létre a magas irodalom és a populáris kultúra, valamint az egyes médiumok között is.

Ezután az Oscar Wilde-i „nem a művészet utánozza az életet, hanem az élet a művészetet” jegyében az irodalom, a politika, a média és a többi kulturális termék tudat- és világformáló hatásáról volt szó, amely témáról Farkas láthatóan szívesen értekezett nemcsak a kötetben található írásaiban, hanem a beszélgetés során is, Shakespeare példáján keresztül mutatva be, hogy milyen izgalmas körfolyamat érzékelhető az élet és az irodalmi reprezentáció párhuzamos alakulása között. A politika kapcsán a szerző az elkötelezetlen, szabadon gondolkodó, kritikus elmék minél nagyobb számban való megjelenésének igényét jelentette be. Tóth szerint egy effajta program körvonalazódik Farkas Nem és nemzet című írásában is, amely egyetemi szemináriumi dolgozatokkal lép párbeszédbe, néhol (jogosan) gúnyosan, máshol szellemesen. Ez a párbeszéd azonban nem merül ki pusztán az iróniában, hiszen a szöveg nem győzi hangsúlyozni a humán tudományok és az önálló gondolatok fontosságát. Kérdésként fogalmazódott meg ezután, hogy a jelenlegi magyar szakos egyetemisták és a leendő, most öntudatra ébredő értelmiségi réteg mennyire használja ki az egyetem adta lehetőségeket, az időt, hogy szabadon olvashat, gondolkodhat. A szerző szerint ez egy kegyelmi időszak az életben, hogy az ember azt olvashat és írhat, amihez kedve van, s ez nagyban elősegíti az önálló individualitás — és akár a kritikusi személyiség — kialakulását.

Mindezek után a rendkívüli alkalmat Tóth Beáta a Nem és nemzetből származó inspiráló idézettel zárta, legyen ez a zárszó itt is: „Használd az egyetemet. Használd a szemináriumi dolgozatot arra, ami tényleg érdekel Téged és másokat. A műveltség ragad Rád magától, szórakoz(tat)va tanulsz, ha Te Magad elkezdesz létezni, megnyilatkozni, valóságos kapcsolatba lépni. Disztingválni, különböző szempontokat érvényesíteni. Jót produkálni. Olyan könnyű… irodalom szakon… Olvasod a művet, mert szórakoztató, mert segít, mert érdekes, mert okosodsz tőle, mert gyönyörű, mert elgondolkodtató, mert felszabadító, mert jóval sűrűbb, ötletesebb, mélyebb, mint az a »kegyetlen valóság«, amire hivatkozni szoktak, ami miatt éppen erre »sosincs idejük«, és ami éppen ettől olyan »kegyetlen«. Sőt! Ha nem ilyen a mű, nem jó, nem érdekes stb., akkor azt mondod el, miért nem. Az irodalom (a művészetek, a humántudományok) közvetlenül az életminőségért szavatolnak, azt szabályozzák, ők a tartalomszolgáltatás, az érték, a frankó, az aranyfedezet, a tőke és amibe érdemes fektetni. Itt nincs mellébeszélés, itt élned és virítanod kell… 🙂 Ezért időt, figyelmet szentelsz neki, dolgozol vele, gondolkodsz, beszélgetsz róla, kihasználod a szerencsét, hogy azzal foglalkozhatsz, ami a legközvetlenebbül és a legkomplexebben szól az élet(ed)ről, bármiről, ami fontos. Érezd jól magad. Ha nem megy, akkor keveset olvastál…” (394)

 

[1] Farkas Zsolt: Szia. Esszék, kritikák, Kalligram, Bp., 2013.

[2] A művész websiteja: http://www.theworldofmichaelparkes.com/cm/Home.html

[3] Például a Néhány szó a láthatatlan eseményről (2007) és az Asszociációk (2011) című írások itt jelennek meg először.

[4] Újra, hiszen az Érték és érvényesülésben azt írja Farkas, hogy az 1990-es években kiszállt a magyar irodalomkritikából, és olyan, főleg külföldi alkotások felé fordult, amelyek az akkori erők figyelmét nem kötötték le, így a kétezres évekre kevesen olvasták a szövegeit (264).

[5] Farkas Zsolt blogja itt olvasható: http://istenaldja.blogspot.hu/