friss műút

-ról, -ről

Kiss Noémi

Kiss Noémi

(1974, Gödöllő) író, kritikus. Könyvei: Határhelyzetek (2003); Trans (2006); Rongyos ékszerdoboz (2009); Fekete-fehér. Tanulmányok fotográfia és irodalom kapcsolatáról (2011). Ikeranya című kötete a könyvhétre jelenik meg. Honlapja: www.kissnoemi.hu. Fotó: Stiller Ákos © HVG

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Próza

Kiss Noémi: Apám Isonzónál

2014. június 28.

Leginkább apám sárga keze fogott meg. Mert apám keze sárga és büdös volt, de szerettem ezt a bűzt. Amikor rá gondoltam, hiszen apám sosem volt ott, máris repültem, felhőkkel, hegyek között, ruha nélkül.

Megrendeltük a fényképészt, mert megérkezett apám a hegyről. A fényképész nem jött egyhamar, csak nagyon sokára, elfogyott a kollódiuma és olyankor várni kell a vegyszerügynökre. Mivel háború volt, minden késett, elzárták az utakat, lekapcsolták a vagonokat, belakatolták a határt, a vegyszer igazi kincsnek számított. Apám nemsokára visszaindul a hegyre, úgy volt, hogy akkor nem visz fotográfiát, majd legközelebb, ha hazaengedik kimenőre, ha egyáltalán lesz legközelebb, hajolt a lisztes asztalra anyám. Tenyerébe fogta az arcát, apámat bámulta, apám nyelte a húslevest. Nagy szája volt, és vörös foltos nyaka. Volt egy madzag, azon számoltuk a napokat. Apám csomót kötött rá, egy nap egyet, este, lefekvés előtt sámlira ültünk, megfogta a kezemet, én az egyik végét, ő a másikat és összefűztük. Erős dohányszaga volt az ingének, mikor belehajtottam a fejemet az ölébe, csípte az orromat. Sárga fogaival nevetett, a körmei is mind feketék voltak. Azt kiabáltam, büdi vagy, felkacagott és megcsiklandozott. Játszottam a gombokkal, apám meg simogatta a hajam. Ez kaki, kérdeztem a sapkájáról. Levettem a fejéről és beledugtam a lábamat. De anyám rám szólt, hogy ezt nem lehet, mondjak valami szépet, ha már egyszer hazajött ez az ember.

Egyik este megkértem anyámat csomózás után, hadd menjek át a tisztaszobába. Megengedte, ha nem verem le a szekrényről a kerámiát. Felmásztam a komódra és kihoztam a fehércsipkés, félszemű babát. Hátul lógott a tépett kontya és keserű szagú molyirtó kandikált ki a szoknyája alól. Apám csupasz ölébe tettem, nem mehetsz el a hegyre, mert itt a babád. Látod, ugye, milyen szép üvegszeme van? Ő is a te gyereked. Igen, nahát? Mondta kíváncsian. Kistestvérem. A baba felmászott az arcához és megfogta az orrát. Először csak cicázott vele, de aztán egyre erősebben fogta. Nem engedte el, mérgesen marta. Ütötte is, verte. Olyan erősen szorította, hogy apám a végén dühösen rám kiabált. Azonnal mentem lefeküdni, rám kulcsolták az ajtót. Órákig, vagy talán napfelkeltéig sírtam a párnán.

Feküdt egész nap, lehajtott fejjel, vagy nem is láttam a testét. A kiságyból figyeltem, úgy tettem, mintha aludnék. Sovány vagy, nem adnak enni ezek a labancok a fronton, mondta anyám, és reggelire paprikás krumplit csinált neki. Apám az ágyban paplanon ülve ette fazékból, egész kenyérrel. Hova megy, minek megy, mi van ott? Hol a vége ennek? Puskák és árkok, mondta mérgesen apám, olyan mélyen élünk, hogy föld nőne a szádban, ha látnád. És giliszták vannak, és farkasok. Bebújnak a fekete lyukba. De nem ők, az emberek eszik meg egymást. Anyám csak a fejét csóválta, hallgasson már.

A hágók óriások, dagadt fejűek, hatalmas hegylábakon állnak, mesélt este nekem apám. Szeretsz félni, kérdezte. Imádok! Akkor elviszlek egyszer, ha ott lesz a monarchiahatár és felszedik az aknát. Képzeld el, hogy havat szórtak a sötét bozót tetejére, attól olyan korpásak. Égig ér a fenyő és hatalmas tűvel karcolja az eget, gomba, patak és forrásvíz nő a derekából. Éjszaka, ha telihold van, akkor megindul a hegy, és majd kivédjük a következő támadást. Reszket és fél az árok. Hideg, csípős a hajnal, tetszene neked, mert a levegő csupa szúrás. Apám benyúlt a kredencfiókba, kihajtós, hatalmas papírokat vett elő, térkép, nézd, itt vannak az árkok, ide bújunk be, csukd csak be a szemed.

Körbefutottam a konyhaasztalt és arról álmodoztam, hogy én is vagonban utazom. Kinézek az ablakon, futnak a sziklák, menekülő, reszkető, fekete nyulak. De mi gyorsabban megyünk, mi vagyunk a leggyorsabbak, apám kezében lángos és hagyma, nagyot harap, közben döcögtet a térdén. A háború az jó dolog, apa? Fenét. Egye meg a fene a kurva háborút és a digót. Hogy rágja szét a szájukat, kurva élet a háború, a gyomrodba mászik, akár a nyálas kígyó… Egyre hangosabban mondta, ordított. Anyám sírni kezdett, úgy dagasztotta a tésztát, hogy ráfolyt az orra. Apám dühbe gurult, kapálózott. Aztán kiment, rágyújtott, és csak órák múlva jött haza. Tántorgott az ajtóban, nekidőlt a kredencnek, majd rá az asztalra. Egyszer csak mégis felállt, bejött a kiságyamhoz, ma is érzem a szájszagát. A háború titok, mondta halkan. Büdös titok, lehelte a fülembe, majd összeesett a padlón.

Másnap korán kimentünk a mezőre, körbejártuk a szántást, reggeli után anyámmal levágtunk egy tyúkot, apám meg segített kapálni a tavaszi földet, de nagyon elfáradt. Elhívták az orvost, úgy fájt a gyomra. Fekély, véres a gyomra, mondta a doktor. Apám feküdt tovább. Átaludta az ebédet.

Késő délután zörgött a fényképész kocsija. Bekiabált, itt a paraván, menjünk gyorsan, mert sok címe van a kimenők miatt. Anyám nagyot vonyított, hogy azonnal jöjjek be, vegyem fel a ruhám. Hozta a tisztaszobából a viseltet, felső szoknya alá fehér szoknyát, ezüst rojttal szegett kötényt. Bodrot, fekete, bütkös kapcát és spánglis cipőt. Úgy szorított, hogy csak na, taknyom-nyálam egybefolyt, de visszaszívtam. Apám egyáltalán nem akart öltözni, csak gatyába, ingbe, anyám ezért megint sokáig kiabált. Felment a hangja a recsegő padlásra, a macskák is kirohantak mind a hátsó udvarba. Eldőlt a létra, a kasza. Az egyik cica karmát jól elvágta. Nyígott és remegett a feje, ömlött a vér. Még a kacsák is eltűntek, a tyúk és a disznó pörölni kezdett. Mit képzel, mindent szétrombol a háború, a házunkat is, a szekrényt, a konyhát, mert őt már teljesen tönkre tette. Akkor felvette morogva az egyenruhát. Anyám áthívta a szomszédból Rozáliát, addig vigyázzon a kistesómra. Teréz, hozd a babát! Futottam a tisztaszobába, de még nem szoktam meg az új ruhám, úgy hanyatt estem, hogy felrepedt a tarkóm.

Gyorsan betejfölöztük. A fényképész addigra felállította a paravánt, apám zsörtölődött még, de aztán fütyörészett. Azért odaverte a bögrét az asztalra, volna jobb dolga is, mint ennek a csalónak bús képet mutatni. Mikor kimentünk a ház elé, felemelt és a nyakába vett. Ez bábszínház? Hát persze, a fényképész a báb. Ő is csak bámult, percekig néztük az aparátot, a vegyszereit és az előhívó üveglemezét. A függönyt, amit a fényképész csak óvatosan érintett az ujjával, de én nem bírtam ki, és jól meghúzkodtam. Ne nyúljon hozzá, kisasszony! Hagyja a lányt, megfizetem, jött erre apám. A fényképész láthatóan megijedt apám mély, dörmögő hangjától. Kérte, hogy álljunk a paravánhoz és nézzünk a lámpájába. Minek lámpa, kötözködött tovább apám. Melegem volt a kendőben, nyilallt és csípett a tarkóm, öleltem a babám lábát, mert akkor féltem már nagyon. A rókalyukra gondoltam, hogy holnap ebéd után, ha nem alszik annyit, biztosan kimegyünk a mezőbe. Kicsit remegett a keze, sokat beszélt, meddig tart ez még, kérdezgette. Egy percre össze is görnyedt, anyám akkor odarohant. Megtörölte a homlokát, megcsókolta, főzök neked lúgos teát. Megigazította az övet. Na, kezdje már! Szólt a fényképésznek. Nem látja, hogy elmegy teljesen az ereje.

Utánunk Istvánka jött és Rozál néni. Pistit lányruhába öltöztették, anyám így akarta elűzni a rontást. Folyton félt, hogy István beteg lesz. Szellemeket látott, sokat, hetek, sőt hónapok óta, mióta apám kiment a frontra. A boszorkányok így nem veszik észre a gyenge fiút. Fiacskám, te nem mész háborúba, olyan világ nincs, hogy ezt is elvegye tőlem, ismételgette anyám. Te kis piszok, te kis kócos, vakarcs! Bepózoltak hosszú expozícióra. Utána a fényképész bebújt a laborjába, oldatokat kevert, minket kitiltottak. Jött a többi isonzói, házaspárok, családapák. Mi rohangáltunk körbe-körbe az öcsémmel és a többi gyerekkel. Ledöntöttük az állványt. Aztán jól elvertek minket.

Apám meg sem nézte a képet, elrakta az asztalról, rossz emlék volt neki, ahogy a kezemet megrántotta. Ő nem így szeret, ő az ölében, a nyakában visz, mikor lovasat játszunk, azt mért nem tudja felvenni ez az ürge, micsoda fényképész az, akinek így pózolni kell, aki ennyit pepecsel, várat, titkolózik. Anyámnak folyt a könnye, egész nap a képeket nézte. Keretet és hátteret kért apámtól, hogy vágjon fából, mert ki akarja rakni a falra a családunkat. Apám nem mozdult. Rozál egész nap halkan beszélt és lábujjhegyen járt. Az lenne ám az igazi rontás, suttogta, kirakni a falra ezeket a képeket.

Másnap, mikor kimentünk apámmal a mezőre, egészen az erdőig gyalogoltunk. Kék hegyekről mesélt, hágókról, délelőtt olyanok, mintha árnyéklétrák volnának, rálépsz és felmész az égbe. Elérem a napot? Hát persze. Csak meg ne süsse a kezedet! Hatalmas, cserzett tenyerébe vette a gombákat, lepucolta és berakta a zsebébe. Jó lesz paprikásnak. Apám ujja régen sárga volt, de mikor most hazajött a hegyről, szürke és fehér lett az egész teste, mint egy múmiának. Anyám lefertőtlenítette a tetveket a ruhájából, új inget varrt neki, megjavították Rozállal a cipőjét. Meglestem, mikor fürdött a lavórban, mert csukva volt akkor is a szeme, és ott, szappanos arccal igen vidámnak tűnt, főleg mikor anyám egyik délután levágta a haját.

Istvánka csak beteg lett, tüdőgyulladás. Kanállal teáztattuk, és hét nap múlva lement a láza. Hetedik nap apám indult a frontra, hajnalban jöttek érte. A puskáját kihúzta a kemencéből, mert oda dugta. Tisztára kormos lett, anyám adott egy rongyot és pálinkát, azzal gyorsan kisuvickolta. A hegyen úrilányok laknak, egész nap iskolába járnak, németül beszélnek. Ez volt utolsó mondta apámnak. Oda elviszlek, ha te is olyan magas, szőke lány leszel, kaphatsz egy keresztet a nyakadba. Évekig vártuk, István iskolás lett, mikor anyám elcserélte krumplira a váltóbakancsát. Hat gyöngytyúkra prémes, fekete, bársony kabátját, amit fehér, rikító gombokkal vart ki. Pedig apám már rég nem élt akkor, amikor ezek a gombok felkerültek.

A novellához tartozó képek 1914-ben készültek Bátán

Hozzászólások, visszajelzések

Pingback küldője: Apám Isonzónál « Kiss Noémi
Ideje: 2015-02-18, 14:36

[…] tovább muut.hu » […]

Szólj hozzá!