Annak ellenére, hogy tartalmasan, s éppen ezért gyorsan fogynak a Jeruzsálemre fordítható napok, s egyre világosabban lehet körvonalazni, melyek azok a helydarabok, amik megtapasztalhatatlannak fognak maradni, s oly sok lesz, amelyek ismeretlenségük okán az idő végeztéig immár a látatlanságban maradnak, az egyik reggelen, túl kávén, utcai reggelizésen, pénzváltáson, magányos sétán, mert alkalmasnak ítéljük az időjárást, útitársaimmal eldöntjük, hogy felkeressük az állatkertet. Nem kellően nagy léptékű térkép segítségével tájékozódom, így ugyan a főirányt betartva, de az indulás után hamarosan eltévedek a külvárosban, és segítséget kell igénybe vennünk. Az autóban a mellettem lévő ülésbe telepedő cicerónénak, héberül beszélő egykori tanítványomnak a megbízatása a járókelők kérdezgetése. A feladat megoldhatatlannak bizonyul, vagy azért, mert nem ismeri héberül az állatkert nevét, vagy mert az erre járók nem tudják az intézménybe vezető járást. Egyre-másra kanyarodom az útszélhez s a járda padkáján állókhoz fordulva, a lehúzott ablakon át kérdezősködünk a helyes irányról. Már feladnánk, magam leginkább azért, mert képtelen vagyok elhinni, hogy Behemót az állatkert héber neve. Emlékezetem szerint a Tórában szerepel ez a név, s ugyan nem tudják a hozzáértőek biztosan azonosítani, egy állat nagy tömegére történő utalás miatt vízilóként identifikálják. Márpedig, tépelődök s jutok döntésre, az állatkert és a víziló nem lehet azonos név viselője. Oda-vissza haladok az egymással párhuzamos utcákon, kilométert az egyik, kilométert a másik irányba, hol bámészkodásban kedvét lelő csemetéjét vonszoló anya, hol egy olajtól fénylő hajú, banki hivatalnok kinézetű városlakó mellé húzódom, s vezetőnk szorgalmasan elmagyarázza, hogy eltévedtünk és keressük a Behemótba vivő utat. A körülményes kérdések nyomán megrettenő tekintetekből nem sok jót látok.
Utolsó alkalomként a megnyíló kerítéskapun kitóduló tömeget felfedezve gyorsan csökkentem a sebességet, a belső sávból kilavírozom az autót a széles járdához, ahol buszmegálló van, s attól is tartok, hogy hamarosan megjelenik a tömegközlekedés nagyméretű járműve, s mit sem törődve autónkkal, kíméletlenül belénk hajt. A forgalomból történő váratlan kievickéléssel egyidejűleg máris tekeri le a héber nyelvet ismerő, maga is zsidó, Európában is tábeszt viselő barátom az ablakot, hajol ki, hogy ismét föltegye a maga pontossága miatt körülményeskedőnek tűnő, szokásos kérdését. Magában hármat számol, és mélységes lélegzetet is vesz, láthatom rajta, unja és megveti feladatát, s hiábavalónak is tartja.
Az elegáns kerítés, amely előtt tömörül a tömeg, alumíniumból készült, s oly csillogó, mintha fényből hegesztették volna egybe magas rudait és a széles keresztpántokat. A férficsapat, amely a kerítés megnyílt kapuja előtt álldogál, valamennyi tagjában annyiban közös, hogy mindegyikük teljes teste ruházattól fedett, fekete öltönyösök, a felnőttek és a fiúk is fejfedőt viselnek, s vagy a nadrágjuknál övvel összeerősített, vagy a vállon átvetett cicitet, emlékeztető rojtokat hordanak. Sötét, majdhogynem baljós hatású ekként a nyitott ajtón át a járdára elömlött, legalább harminc-harmincöt tagból álló csapat, amelynek az élén, hiszen gyorsan és nagyot előrelépett, egy kamaszifjú áll éppen. Kezében meglepő anyagból készült táska vagy irattartószerű szatyor, mivel a zöldessárga, kék és rózsaszín árnyalatainak pasztell változataival festett sávjai tarkítják, s ez a kavalkád nem teszi lehetővé, hogy abban a néhány pillanatban, amíg látom a viselőjét, megállapítsam, miféle különös tárgyat díszítenek általuk. A táska megjelenése a táska-lét hagyománya ellen hat, s nincs benne semmi szokványos, semmi konzervatív jelleg. A színek gyors összeszámlálása sem segít abban, hogy az anyag milyenségéről töprengjek, hiszen nem a táska alapanyagának valószerűségével foglalkozom, hanem a színkollekcióból röpke pillantás alatt kiolvasom a táska tulajdonosának a misztikumra vonatkozó érzékenységét, s ez eltérít az anyag meghatározására irányuló szándékomban. Az, aki ekként néz ki, jeleníti meg az első antropológiai terét, azaz a testfelületét, az használja a színtant, s az is kell, hogy tudja, hogy elvei szerint milyen szám hatása, milyen bolygó, kő, elem, növény, állat és egyebek rokona. Az, aki egyetlen tárgyban ennyire egzaktul rakja egybe a színeket, az olyan kultúra tagja, amelyben tudják, mindez eltéveszthetetlenül a legértékesebb, a hatos szám megjelenítését szolgálja.
A kisázsiai kultúrák, illetve a belőlük kinövő európai kultúraváltozatok embereinek mentális sajátosságaival összefüggő etikai törvényeivel nem foglalkozom eleget. Nem mintha nem érteném többé-kevésbé azokat, előszeretettel forgatom általában a szövegszerűen megmaradt forráshelyeket is, s rendszerint követni igyekszem az egyes elvek átalakulásának útjait és azok változásának okait. A hagyomány átformálódásának alkalmai többnyire csodálattal töltenek el, még inkább a különböző szociológiai, logikai, teológiai és egyéb, sokszor nyakatekert indokok, amelyek lehetővé teszik az újféle lelkivilág megjelenítését. Akadnak persze a hagyományformázási folyamatnak állandó tényezői is, az egyik éppen a térség népességének mély vonzódása a számmisztikához. Például a zsidóság a hatos számhoz vonzódik különösen, a kereszténység azonban ezzel a számmal kizárólag a majdnem tökéletest jeleníti meg, számára a tökéletesség száma az Istent képviselő mértékre történő utalás révén éppen a hetes. A számok a kisázsiai, közel-keleti kultúrákban lehetőséget nyújtanak arra, hogy a használójuk testi mikrokozmosza és az univerzum makrokozmosza között ezen a módon is elvégezhető legyen az összevetés. Persze azokban a kultúrákban, ahol a számok, a betűk s netalán a hangok jelei azonosak, mint a káldeusoknál, a zsidóknál, a görögöknél, ott e jelek és az ideák között kézenfekvőbb a sajátos jellemzők keresése, az összefüggések sejtése, mint a mai nyelvekben, amelynek használói lennék, ahol a számok és betűk egymással nem azonosítottak. Az én kései kamasz, végtagjait össze-vissza viselő, ejtett vállú emberem, aki a fényből összeszerkesztett kerítés előtt bávatagon álldogál, s akit kinézek magamnak, hogy hamarosan megcélozzuk a kérdésünkkel, kezében tartja a zsidó értelem szerint hatos számra utaló, amúgy rémes kinézetű táskát, úgy látom, hogy a szimbólumok burkában él, semmi kétség, s azok képviselte rend szerint teszi mindenkor a dolgait. A kora miatt gondolom azt, hogy biztos felvilágosítást adhat az állatkertbe vezető irányról.
A langaléta ifjú, aki előtt az útirány-változtatás és a fékezés eredményeként leállunk, elkerekedett, szénfekete szemmel figyeli járművünket. Váratlannak találja, hogy a habzó forgalomból kiválik egy rohanó, utasokkal teli bérautó, s csikorgás közepette leparkol előtte, éppenséggel egy kátyúba zökkentve a jobb első kerekét.
Aztán máris gázt adok, s kiugrasztom a mélyedésből az autót. Szégyellem tévedésemet, hogy olyantól akarok segítséget kérni, aki maga szorul támogatásra. Nyitott szájából duzzadt, vastag nyelv széle fittyed ki a rendellenes elhelyezésű kapafogak közül, a feje gombócként kerek, s rövid nyakon ül, mintha menten odaültették volna a vállak közé. Az orra egyenes ugyan, de az orrgyöknél benyomott, a szeme kancsal és mongoloidos, ferde szemrésű, a belső szemzugban bőrredővel, s ettől álmatag a tekintete. Felső végtagján széles tenyérrel lapátol a nadrágja mellett, ujjai pedig rövidek. Csípője széles, abból hullik alá az egymástól távol álló két lábszár. S a bőre, amit fekete ruházata nem fed el, a kezén, a nyakán, az arcán laza, annak ellenére, hogy pergamenszerűen száraz. A haja pedig, s a pajesze ritka, a vékony szőrszálak miatt a szellőben lengedező. A többiek, akik körülveszik, inkább alacsonyak, s minél korosabbak, annál elhízottabbak, kövér a nyakuk, a hasuk, s elhájasodott a karjuk, a lábuk, némelyik egészen kis fejű. Semmi kétség: Dawn-kórosok intézetéből kilépő, hazafelé igyekvő, szüleikre és kísérőikre várakozó gyermekek és felnőttek tömegéből választottam ki egyet, hogy nála tudakozódjunk az állatkert merreléte felől.
Közelebbről nézve az ifjút, nem is részleteiben, de egységében azonosítom őt, majd ennek segítségével a társait. Látom rajta a kórt, amelyből meggyógyulni nincs esélye. Hiába ítélem barátságosnak, hiszen riadt tekintete ellenére nyájasan figyel minket, nem vagyok a helyzet ura, s nem az a megszólalni ugyan kész, de beszédre hirtelenjében mégis alkalmatlanná váló, tudakozódni akaró útitársam. Ámbár nem is lesz módja megszólalnia, beletaposok a gázpedálba, s azt a mozdulatot folytatva, csak ellenkező irányba tekerve a kormányt, amellyel belavírozom a kocsit az autóbusz megállóhelyére, ki is vezetem, s két sebesen közlekedő autó közti hasítékba befurakodva, a belső útsávba visszajutva máris száguldunk tovább. A behemót! — jajdulok fel, s elfog a keserves röhögés. Egyszerre látom a helyzetben megkövült ifjú embert, a helyzetet értékelni s azt uralni képtelen magamat, no és a nehézkesen bár, de szolgálatkészen viselkedő útitársam önmaga fölötti elképedését, hiszen nem regisztrálja a szituáció kínos és felemás voltát.
Kínosan és folytonosan nevetek, működnek az izmok az arcomon, tele szájjal kinevetem magamat és a többi, röhögésben ugyancsak részt vevőt, s nem merek a hatalmas visszapillantó tükörbe tekinteni, mert a sietős távolodás ellenére, elhomályosodó látásom ellenére, légszomjam ellenére is élesen láthatnám az útszélen bávatag ott maradt, kezét és lábát elveszteni kész, kétségek között maradt ifjat, hahotázok és nevetgélek, de nemhogy elrötyögném magamból az abszurditás fölötti kétségbeesésemet, még inkább belelovalom magamat, képtelennek mutatkozom kitépni magam alávaló testemből, már a rekeszizmom is fáj az erőlködéstől, a bordaközi izmaim összerándulnak, görcsölnek, fájnak, ordítok, remeg a kezem a hangos vihorászásban, a fulladozó heherészésben, az egyre-másra előtörő nyerítésben, a tele szájjal, a tátott szájjal, a visszahúzott, kiszáradó szájüreggel és aszottá szikkadt nyelvvel nevetésben. Teletömöm a számat nagy maroknyi sós mogyoróval, az sem segít. Szexre gondolok, pornográfiára, ritka undorító, mégis jó ízzel elfogyasztott ételekre, repeső alvásra, semmi hatásuk. És az sem segít, hogy átadom magamat a sorsnak, s elfogadom, hogy csorgó nyálú idiótaként viselkedem. Bűnösnek is érzem magamat, bűntudatom egyre csak fokozódik, mígnem meghétszereződik, hiszen értelmezhetetlen helyzetben hagytam azt az embert, akitől magam vártam előbb még a segítséget, és azért is, mert még látom, hogy a megszólításra fogadókész arcán mennyire elképednek a társai, akik most gúnyolják, ott táncolják körül, lógatva karjaikat, himbálva ormótlan vagy éppen apró fejüket, s akár olyan megjegyzésekkel is illethetik, amelyek csökkent önérzetét tengermód felkavarják. S bűnösnek tudom magamat, hogy alkalmat adhatok a pasztellszínekben pompázó táska kipécézésére, hiszen a feltűnő holmira, tudhatom, megjegyzéseket fognak tenni a Dawn-kóros társak, elvégre éppen az volt, ami első pillanatban megragadta a szememet, amely mágnesesen magához vonzotta a tekintetemet, s amelyet nem hordhat magánál, s ezt egy Dawn-kóros is tudhatja, a feltűnéstől idegenkedő beteg ember. S magamra mindenféle átkokat szórok a röhögés olthatatlan tüze miatt, de nem fojtja el semmi a lángokat, nincs enyhülés, az elkövetett aljasságok összességét elsorolhatom, enyhíteni nem tudok kínomon. Egyetlen másodperc alatt elkövettem mindent, amit a kereszténységébe beragadt ember csak tehet, kevély vagyok, irigy is vagyok, haragvó és rest, fösvény, torkos és buja, rendelkezem mind a hét főbűnnel, és az sem segít, hogy súlyosbítom a helyzetemet és a keresztények tízes bűnlajstromát citálom elő, a bűnök aritmetikájával bűvészkedem, a túlburjánzó bűn habja, ahogyan iparkodom az egyre több sávval gazdagodó sugárúton, befelé a városban, a szüntelenül hőségtől rezgő levegőben, beborít.