Später Ruhm, azaz Kései hírnév címen jelent meg pár hete Arthur Schnitzler, a századforduló és a bécsi modern egyik legjelesebb szerzőjének egy idáig eltűntnek hitt korai elbeszélése. 2013-ban lelt rá a mű teljes tiposzkriptjére egy cambridge-i archívumban Wilhelm Hemecker és David Österle. A két osztrák kutató a most megjelent kiadás utószavában részletesen kitér a mű kalandos útjára is. Az 1894-ben, röviddel a Liebelei (A flört) — a szerző első komoly irodalmi sikere — előtt keletkezett novellát Hermann Bahr lapjában, a Die Zeitban akarta publikálni Schnitzler. Bahr úgy vélte az írás túl hosszú, nyolc részben közölve pedig elveszítené hatását. Harmadára kellett volna csökkenteni a terjedelmet, amit Schnitzler nem tett meg, így fiókban maradt az elbeszélés. Az író 1931-ben bekövetkezett halála után özvegye és fia kezelte az irodalmi hagyatékot, ekkor készült számos gépelt átirat és több, korábban még nem publikált rövidebb írást meg is jelentettetek különböző lapokban. Olga Schnitzler leveleiből állítólag egyértelműen látszik, hogy Hitler 1933-as hatalomra jutása után veszélyben látta a hagyatékot és zárolni kívánta azt. Végül 1938-ban, röviddel az Anschluß előtt egy Bécsben a disszertációján dolgozó cambridge-i diák helyezte biztonságba azt a brit követségen, és így került Cambridge-be. A korosodó költő története egyébként több korai írás társaságában került elő, ám a kutatók úgy vélik, a többi „zsenge” legfeljebb a kritikai kiadásban jelenhetne meg. A Kései hírnév viszont azért is érdekes, mert betekintést nyújt az akkori Bécs bohém világába és érzékelhető benne Schnitzler valamivel később kialakult jellegzetes hangvétele. Ronald Pohl recenziójában viszont bizonyos fokú csalódottságának ad hangot a szerző határozatlansága miatt, amikor az elbeszélésében a mélységes komolyság és a durva szatíra között inog.
Az átváltozás központi témája Christoph Ransmayr műveinek, annak idején éppen Ovidius Metamorfózisainak posztmodern parafrázisa, a Die letzte Welt (Az utolsó világ, ford.: Farkas Tünde, Magyar Könyvklub, 1995) hozta meg számára az irodalmi elismertséget is. Nem véletlen tehát, hogy legújabb könyvéből épp az alábbi mondatot idézi a Der Standard: „Valaminek az átformálása szavakká a legsokrétűbb és leghatalmasabb átváltoztatások közé tartozik, ami csak lehetséges e világon.” A Gerede. Elf Anreden, azaz Szóbeszéd. Tizenegy beszéd egyébként Ransmayr utóbbi tíz évben különböző díjátadókon elmondott beszédeinek gyűjteménye. Nem tartalmazza azonban még azt, amelyet 2012-ben megjelent regényéért ítélt oda neki Fontane szülővárosa, Neuruppin, és a Fontane-díj átvétele alkalmából mondott el. Az Atlas eines ängstlichen Mannes, vagyis Egy félénk férfi atlasza a zsűri szerint új műfajt teremtett, hiszen a világ elbeszélt atlasza: „Mint ahogy Fontane elbeszélése során széltében és mélységében is fel- és az olvasó elé tárja a határvidék topográfiáját, úgy vázolja elbeszélésében Ransmayr a »globális« ember nagyságát és szépségét, mélységét és tragikumát.”
A hamarosan 82 éves Jürgen Beckernek ítélte a darmstadti székhelyű Nyelvi és Költészeti Akadémia a legrangosabb német irodalmi kitüntetést, a Georg Büchner-díjat. Az inkább apolitikus, visszahúzódó szerző elsősorban lírikusként és számos rövid prózai alkotás szerzőjeként ismert, de lektorként is tevékenykedett, 1974-től pedig majdnem két évtizeden át vezette a Deutschlandfunk hangjáték-szerkesztőségét és egészen a rendszerváltásig segédkezett az irodalom és a rádió közötti szoros kapcsolat ápolásában is. 1964-ben jelent meg első kötete, amelynek címe Felder vagyis Mezők, amelyet azóta több mint harminc kiadvány követett: verseskötetek, elbeszélések, hangjátékok és több olyan kötet, amelyet második felesége, Rango Bohne kollázsai díszítenek. Első két kötetében főként experimentális jellegű szövegeket jelentetett meg, majd lírikusként teljesedett ki. A korábban csak szórványosan felbukkanó emlékek a Kelet-Németországban töltött gyermekkorról nagyjából a rendszerváltás óta jelennek meg egyre gyakrabban műveiben és válnak az újraegyesítéssel együtt önálló tematikává. Honlapján az alábbi ars poetica olvasható: „…írásaim egyik alapja, hogy megmutassam az egyidejűségét az eltérő időben létező, megjelenő, elmúló dolgoknak, gondolatoknak és megfontolásoknak.” Habár Becker kora és munkássága alapján is a kortárs német irodalom nagy öregjei közé lenne sorolható, ismertsége és popularitása mégsem mérhető az övékéhez. Nem csoda, hogy a német sajtó némi meglepődéssel reagált a díj odaítélésére, amelyet Becker az Akadémia indoklása szerint azzal érdemelt ki, hogy „több évtizedes munkássága során szívós makacssággal mérte fel és írta mindig újra a líra és a próza között húzódó műfaji határokat.” A sajtó zöme ezzel szemben afféle óvatos kihátrálásként értelmezi a döntést a politikus alkatú szerzők mögül, akik egy-egy kevésbé átgondolt kijelentésükkel nemcsak a saját renoméjukat, de az Akadémiáét is rombolják, utalva a szintén Büchner-díjas Sybille Lewitscharoff mesterséges megtermékenyítésről vallott konzervatív nézetei körül kialakult botrányra is. Az egyik legrészletesebb szakmai igényű cikkben Lothar Müller viszont éppen annak ad hangot a Süddeutsche hasábjain, milyen rég kiérdemelte már a szerző ezt az elismerést.