Szerzetesek
Hárman jönnek, végig a szombat hajnalra összebarázdált járdán. Kezükből marokra fogott vízcseppeket egyensúlyoznak. Zacskós lábbal jön az első, a lépte puhán lötyög az utcán, végighúzza az aluljáró szagát, mint palástot. Szakálla vége a kabátba zippzározva. Így kelt útra ma reggel, oszloposodott lábbal, mögötte két ökölarcú másik, a palásthordozók. Életük, maradék tulajdonuk pókhálósodva szorítja rájuk azt a millió kis öklöt, melyek a ruhájuk, kezük, lábuk alól nyúlnának ki egyébként. Még reggel tekergették maguk köré az összes tárgyuk, ahogy csak ritka alkalmakkor szokták. És tartják a vízcseppekkel teli kezük kissé lefelé-kissé előre, nem szivárogtatva. Nem érkezve, indulva. Nem vigyázva. Erre mégiscsak összerezzenünk, ha így jönnek, ilyen egyszerre, puhán. Vagy talán csak a szag. Beállunk a kapubejáróba, csókolózni kezdünk, látszatra. Én azért félek a megbántástól.
De nem is figyel, sem az az első, aki kilöttyint magából egy cseppet az oldalán, fel sem hördülve, csak megtántorodva, sem az ökölarcúak. És valahogy semmi diszharmónia nem jut ki, pedig várom. Az ünnepélyes lépteket elvétve a visszanéző, épp rámnyíló szemet a fejbe fordítva, a mocskos aszfaltra ránéző szemet befordítva semmi diszharmónia, csak zene, látva, hallva, idegen kórus csendülve. Fel.
De aztán elterült. A beszögellést szó nélkül löktem tovább magamtól, mintha csak falba ütköztem volna régi játék során, ezt már ismerem, ez már otthonos, ezt már láttam-éreztem, egyszer történnek meg a dolgok, csak tovább, tudom a protokollt. Vagy talán rohantam, mert látni sem tudok többet. Nem, nem fogok nekirohanni most ezzel a lendülettel a világnak, megteszi ez a sajátom.
A Niagaránál nyüzsögnek a kukacok
Az Apophis tiszteletére kakaóporból és kávéból ragacsos masszát kevertem a tortára. A tésztával óvatosan kellett bánni, hogy könnyű maradjon, levegős, mert pont olyan volt minden. Selymes és lányos. Az ujjaim között a kóstolgatásból ottragadt tészta fonalat húzott. A levegőnek is meleg és puha szaga volt. Régi családi fotók sárgás tavasza közeledett az Apophisszal, és még soha nem volt ilyen béke, mint most — a közeli fény mindent felszárított. Mintha letapadt koszok peregtek volna le a gondolkodásunkról, élveztük, hogy leestek a megszáradt részek a belsőnkről. Fény volt.
Az első részeg órák után, amit aztán a híradó bemondott, és én egy egyszerű hasmenéssel éltem meg, valahogy megnyugodtunk. Kicsinek és kényelmesen jelentéktelennek éreztük magunkat. Mi hívők voltunk, nem úgy, mint Ági. A tészta szinte szállt, én átcsöngettem a szomszédhoz, hogy valamit mondjak neki a galambokról. Az ő lisztjéből készült a torta.
Otthon voltunk, és úgy nézett ki, hogy nem volt nagyon miről beszélni már, csak pár hírt kaptunk, hogy a Niagara mellett messziről olyan minden, mint egy kukactanya, csupa meztelen pár. Azt mondják, hogy abban a pillanatban majd a mélytengeri élőlények és a szárazföldi férgek is mind előmásznak majd, hogy sírjanak a gyönyörűségtől. A hurok, melynek szorítását várták, nem szorított. Az első órák után sokat öleltük egymást mi is, és az ágytakaróba burkolózva fizikakönyvek tételmondatait is sikerült valahonnan előszedni. Jó, jelentéktelen dolgok.
Tévé be, tévé ki.
Te a fekete törpe elnevezést tartottad a legromantikusabbnak: a fekete föld, mint egy anyaggal letakart földkupac úszik tovább egy ismeretlen pályán, a belsejében meg, mint a hét törpe lámpása, sárgáspirosan tovább izzik egy darabig még a magma. Ezelőtt soha nem érzékeltem, hogy a világ ilyen érzékelhetően költői volna. Én, aki ezelőtt néha sírva dühöngtem a kitörési vágytól, sütögettem otthon, mint egy félbolond háziasszony, és tökéletesre merevedő habot kísérleteztem ki. Ági jönni fog. Miklós szemében megtaláltam a barna mellett a sárgát, és nagyjából ugyanabban a percben a tortát is felvágtam, idő előtt egy órával.
Aztán este elmosogatok, és lefekszünk, most csak aludni. Félálomban távolról hallom, ahogy elindul az első sárga villamos. A hab. A hab a tortán, ahogy szikkad, egymás mellett fekszünk és könyvek szerte mindenhol, odakint furcsa, sárga fény. Villamos.
Jelek vannak
Júliát lassan sodorgatta tovább az utca, hazafelé, és úgy érezte, hogy minden többször történik meg. A lábak, rúgások. A szavak. Emberek. Hányásfoltok. Próbált jeleket keresni abban, amit látott, próbálta kiszűrni azt, ami egyszer volt, elkülöníteni attól, ami többször is megtörtént. Volt ez a dekódrendszer-érzése, na, az jó lett volna. Egyszerű lett volna. Nagy lett volna és jelentős. Értelmezni a jeleket, és kicsit változó rendszer alapján leírni egy érthető nyelven. Vagy félig érthető nyelven. Valami ilyesmi kell, hogy történjen, csak még nincs meg az a hülye szótár.
Alvás előtt szoktak lenni azok a pillanatok, majd legközelebb jobban figyel. Teljesen ébren ritkák a megfigyelések. Bár a legutóbb, mikor ezen az úton ment keresztül. Hoddogos, ruhabolt, felújítás, átnézés a túloldalra, parkoló, kutyák, vissza, szakadások és felhólyagzás az utcakövön. A kék beton élőlény, betegségei és gyógyulásai vannak, szép, mocskos. A zsebében zacskó, tejért indult, délutáni kávéhoz, a közértbe, ahol szinte mindig romlott a tej. Tavasz volt, de csak levegőben, a föld még télben állt, és a lépcsőn egy galambfióka ült. A csőre mellett, mint minden fiókának, a bőr leernyedt. Ez okozta a túléléshez feltétlen szomorú nézést és egyben a fészek rövid elhagyásának lehetőségét. Júlia megpróbálta nagy ívben kikerülni. A fióka nézett rá, ahogy a lábát átemelte félve és undorodva.
Tejet vett odabent, a zsemlék a legalsó polcon, koszosan a felvert portól, abból nem. Zacskós kenyér, amin már most látni lehet a holnapi penészfoltok helyét, a bevizesedést. Az ember választ: száraz kenyeret gyárt vagy szőröset. A reális érték kétszeresét fizette és kifelé menet elfeledkezett a galambfiókáról. Vagy talán direkt felfelé nézett, egy addig láthatatlan homlokzatot figyelve, lendületesen belerúgott a galambba. Visszanézett, a fióka feje lefelé kókadt, a fal recés felületére tapadt, a lábak kitekerve, barnán a sártól, a fej és a test mellett, egymáson, keresztben. Az agy sárgás színű, ezt nem tudta eddig.
Júlia nem futott hazáig, nem rökönyödött meg, hazasétált ugyanúgy, hólyagzás, szakadások, kutyák, parkoló, vissza, mész, ruha, édes szagok. Hazaért és lerakott mindet, középre, az asztalra. Meg kellene állnia mindennek egy meredt pillanatra. Miklós odabent volt, és festett valamit. Tussal. Júlia leült, és ezt írta egy füzetbe:
Száradt a festék, én nem elléptem, hanem egészen az erkélyig hátráltam. A kezemmel a mellem alatti részt dörzsölgettem. A napra álltam, hadd szívja fel a lepedő az éjszaka pállott szagát. Bejöttél köpenyben, és megálltál középen. Ölelni mentelek, de nem tettél egy mozdulatot sem felém, csak én léptem még egyet. Meleg, mosdott, puha szag, kényelemtől és jóságtól párolgó. Szép vagy. Az ajtó kicsapódott — nem mély értelmű, csak huzat. A por meg a reszelék a földről felemelkedett. A szám egy mondat előtt, a szemeden a beszívott levegő köhögőrohama, rajtam a szó, a számon, a por a levegőben. Áll.
Akkor arra gondolt, hogy Ági jobban meg tudná írni ezt, a pangó érzéseket, valami megkezdett gondolat, amit ő soha nem lesz képes befejezni. Nem teljesen értette, hogy jött az egész. Csak leírta. Mibe kéne belerakni? Hogy kéne feldolgozhatóvá tenni? Jelek kellenének, elhagyni egy lapon, vagy elolvasni egy lapról. Találomra kinyitott egy könyvet, és megpróbálta visszafelé. Optimista. Huzat jött és felemelte a port. Szó sem volt reszelékekről. A légy a sarokban kiszabadította magát, és a megnyíló másodpercben elindult, hogy a levegő vastag porán keresztülfúrva a testét leírja az első, iskolás betűjét egy megkezdett szónak a levegőben, Júlia háta mögött. Talán lehetett volna egy pillanat, amikor hirtelen összeáll minden. De nem volt.
Áginak összeállt? Összállt? Vajon megírta ezt azóta, ami a galambbal meg Miklóssal történt?
És jött, jött hazafelé, nagyon-nagyon lassan, mintha deréktájon lenne kötve, mintha húznák, mintha ellenállna. A teljes kerületben mindenütt kóvályogtak az emberek. Délelőtt volt, úgyhogy hazafelé. Ő mégis úgy ment, mintha aki elveszett volna valamit. A fejében rezzenéstelen víz, felfelé nyitott koponyában, akár egy teáscsészében, óvatos lépésekkel őrizve a kilötybölődéstől.
Részletek a miniaturista könyvéből
Egy lány, utazás
közben. Oldalról,
lentről, félprofilból, 2,5
cm átmérőjű fej.
Kontúrok nélkül. Az
esernyők vize
dermedten készül
elszakadni a vászontól.
Nézzük, ahogy a
lepedő pár millimétert
elválik a kanapétól,
próbálunk összefutni a
szoba közepén.
A szemhéj
belső erezetét
fákként festem
meg.
És mind megjelenünk
aztán. Egy pillanatra
megállunk, körbeálljuk
azt a képet, ott feküdt,
és nem akart felébredni
még.
Apa és anya az erdőben,
a gyalog galoppot
utánozva. Mosoly,
bajusz, fintorok.
Két kéz, egy rózsa. A
háttér barna, fakult. A
rózsa is sárga.
A sámlin ülve, a fejemen kamupiros
lábas, szemem félig
eltakarva. Nevetek. Odakint eső,
éjszaka van, a lábam alatt a hajam,
talpamat csiklandozza, nevetek.
Vizes haj, ami leért, az első kép.
Száradó festék. Hogy lehetne a vér pirosát melegen és
folyékonyan tartani? Én elléptem, egészen az erkélyig
hátráltam. A kezemmel a mellem alatti részt
dörzsölgettem. A napra álltam, hadd szívja fel a lepedő
az éjszakát belőlem. Bejöttél, a hajnali esőtől nedves,
piros köpenyben, és megálltál középen. Ölelni
mentelek, de nem tettél egy mozdulatot sem felém, csak
én léptem még egyet. Meleg, mosdott, puha szag,
kényelemtől és jóságtól párolgó. Szép vagy. Az ajtó
kicsapódott, a por, meg a reszelék a földről
felemelkedett. A szám egy mondat előtt, a szemeden a
beszívott levegő köhögőrohama, rajtam a szó, a
számon, a por a levegőben. Állott élet.
A történetek nem érnek többet
össze. Lekapcsoltuk és már
kialszik a lámpa. Csak a
történetek szűntek meg. Itt
vagyunk mind de nem
érhetünk többé egymáshoz.
Ne menjetek többé
színházba, nincsenek
történetek, elrepültek,
kiterültek egy nagyobb
konyhakő mozaikján,
szél volt.
És amikor már nem lehetett számítani rá, minden
tökéletes lett. A poros út, ami a betontól vezet, a
kieresztett ököl, az árnyékok, a turisták. A nem várt
dolgok mintha egyre gyorsabban jöttek volna, és akkor
megszólalt egy harang is, Ági elvesztette a valószerűség
borzalmát, amitől minden olyan, mint egy sorminta.
Akkor felemelte a lábát, valami halkan, a levegőből
pergett és az aszfalton elterült, nyilván egy
tükörfordításból keletkezett félrefordítás, ami eszébe jutott
hirtelen, lisztidő, vagy a fák termése, a fény rákötött erre a
megtört levegőre, Ági megy, fél lába még nem éri a talajt,
a fény sárgán szitál és megtörik a lábszár barnítatlan
felületén, a fákat keleti szél fújja, kicsit dőlnek, a levelek
fehérje és zöldje váltakozva látszik.
De továbbhöccent a kép.