Hazafelé menet befordultam a Kossuth utcába, aminek hatalmas diófáiról már most elkezdtek hullani a levelek. Ma már az önkormányzat gondoskodik arról, hogy az utcák a legeldugottabb környéken is rendezettek legyenek, gyerekkoromban azonban a fákról lehulló levelek hosszú ideig a járdán maradtak, ott száradtak ki és barnultak meg az úton, és váltak megejtően törékenyekké. Minél szárazabb volt egy ilyen levél, annál kevésbé simult teljes felületével a földhöz, mert egy idő után meggyűrődött, a középső része felemelkedett, és ha az ember rálépett, olyan hangot hallatott, mint amikor valaki ráharap egy szem chipsre.
Míg én edzésre indultam, az iskolából hazafelé menet az öcsém sokszor játszotta azt, hogy úgy ment végig az úton, hogy levélről levélre lépkedett. A szárazabb darabok elhelyezkedése folytán sokszor egészen más irányba fordult, mint ahogy az útirányát tekintve célszerűnek mutatkozott volna, vagy túl nagyot lépett, aminek következtében sokszor megbillent, és elvesztette az egyensúlyát. Aztán amikor eljött az október, és az utat gyakorlatilag teljes hosszában beborította a száraz avar, az öcsém a levelek nagy száma miatti könnyebbséget azzal próbálta ellensúlyozni, hogy minél rövidebb idő alatt akarta összetaposni az összeset. A többi gyerek persze nem értette, miért csinálja ezt, de az öcsém annyira nagy lendülettel, határozottan, és akkora harci kedvvel taposta a leveleket, hogy magatartása valódi tartalommal töltötte meg az egész cselekedetet, és senki sem merte csúfolni érte. Meggyőződésem, hogy a bolondok viselkedését legtöbbször azért értékeljük szokatlannak, mert képzelgéseikben nincsen rendszer, ennek pedig az az oka, hogy soha nem ismerhetjük meg a világot annyira, hogy tökéletesen reprodukálni tudjuk, vagyis nincsenek meg az elménkben mindazok az ismeretek, amikből fel tudnánk építeni a saját, tökéletesen működő valóságunkat. Az elmebetegek éppen ezért szinte mindig félelmetesnek érzik a saját maguk alkotta világot, hiszen még a valóságra jellemző viszonylagos kiszámíthatóságot sem tudják soha megteremteni. De ez jól is van így, hiszen ha tökéletesen, kiszámítható rendben működnének ezek a képzelgések, semmi alapunk nem lenne arra, hogy azt mondjuk, a mi valóságunk az igazibb. Az öcsém levelek ellen folytatott hadviselése egészen más volt, mint amikor egy szerencsétlen bolond hessegeti a feje körül a láthatatlan legyeket, mert a bolond arcán látszik, hogy nem uralja a helyzetet, ezért zavart, bizonytalan mozdulatai sokkal furcsábbak és szembetűnőbbek annál a nyilvánvaló ténynél, hogy láthatatlan bogarak ellen hadakozik. Meggyőződésem, hogy ha egy ilyen zavart elméjű ember egyszer határozott céltudattal, magabiztossággal kergetné azokat a legyeket, senkinek sem tűnne fel, hogy valójában nem is léteznek. Az öcsém persze nem volt bolond, azt azonban bárki beláthatta, hogy a normálisnál jóval nagyobb jelentőséget tulajdonított az úton fekvő száraz leveleknek. Valóságos diadalként fogta fel, ha sikerült minél rövidebb időn belül minél többet összetaposnia, tombolni kezdett, és felragyogott az arcán valami ősi öröm, amit az első emberek egyike érezhetett, amikor sikerült felülkerekednie a természet erőin.
Sok évvel később, a sérülésem után, a költöztetőkre várva értettem meg, mit érezhetett az öcsém akkor, amikor megpróbálta összetaposni a száraz leveleket. Akkor még mankóval is alig tudtam közlekedni, szóba sem jöhetett tehát, hogy egyedül próbáljam meg átvinni azt a néhány tányért és bútordarabot az új lakásunkba, amit már nem a sportegyesület bérelt nekünk. A költöztetők késtek, mivel a városban nagy dugó volt, az emberek munkába siettek, élték az életüket. Én meg csak ültem és vártam, és mivel semmi mást nem tudtam csinálni, tökéletes tehetetlenségemben elkezdtem pukkasztgatni a dobozokból kilógó légbuborékos fóliát, amibe az edényeket csomagoltuk. Minden buborék kidurrantása után gyorsan múló megkönnyebbülést éreztem, és vágytam arra, hogy minél hamarabb kipukkasszam a többit is, lehetőleg az összeset, egymás után.
Amikor néhány pillanatra abbahagytam, mert felcsengettek a költöztetők, hetek óta először éreztem, hogy valamilyen rajtam kívül álló ok miatt kénytelen vagyok feladni, félbehagyni valamit, és ez a tény a tehetetlenség érzetének addig sohasem tapasztalt fokával ajándékozott meg. Visszaültem hát az asztalhoz a fólia mellé, mert tudtam, hogy percekbe telik, míg felérnek. Egészen addig a pillanatig sem a különböző orvosi rendelőkben, sem a rehabilitációs intézményekben töltött hetek alatt elszalasztott edzések, meccsek, de még a válogatott edzőtábora miatt sem éreztem hasonlót, hiszen haladtam egy előre kijelölt útvonalon, voltak feladataim, különböző szakemberek, orvosok, korábban hasonló sérülést elszenvedett sportolók mondták meg milyen kezelésekre kell járnom, mit kell csinálnom, biztattak, hogy még fiatal vagyok, gyorsan felépülök, és még sok jó évem lehet. De ahogy a költöztetők beléptek az ajtón, és elvitték előlem a légbuborékos fóliába csomagolt tányérokkal teli dobozt, mindez egyszerre borzasztó távolinak és elérhetetlennek tűnt.
Nem tudom, az öcsém a száraz levelek összetaposásáról előbb szokott-e le, mint hogy a Kossuth utcából eltűnt volna az avar. Mindenesetre meghatározott időnként sárga mellényes közmunkásokat küldenek ki erre a területre, akik összeszedik a leveleket, mielőtt azok megbarnulnának. Úgy szedik össze minden évben az ősz első jeleit, ahogy a fiatal lányok tépik ki a hajukból az első fehér hajszálakat. A házak előtti füves sávot néhány évvel ezelőtt lebetonozták, az utcába költöző új családok pedig hatalmas autóikkal jártak be a városba reggelente, és csak késő délután értek haza. Ezek az emberek rendszerint a természet közelsége miatt költöznek ide, saját kertjükben mégis szinte kivétel nélkül kivágták a fákat. A szüleim háza melletti épületben régen egy idős néni lakott, a jelenlegi kocsibeálló helyén pedig gyönyörű virágok nyíltak. De a betonra legalább jól lehet rajzolni, és ezt a házban élő egyik gyerek ki is használta. A krétát minden bizonnyal az iskolából csente el, mert a fehéren kívül semmilyen más színt nem használt. Telerajzolta virágokkal a lebetonozott előkertet. Ahogy ott álltam, és bámultam, próbáltam azt hinni, hogy ennek az egésznek valami mélyebb jelentése van, hogy nem csak egy szokványos, agyonhasznált szimbólumról van szó, amit megtalálunk szinte bármelyik gyerek füzetében vagy a lapok szélén a tankönyveiben. Inkább azt képzeltem, hogy a virág a betonon annak a jele, hogy bár a gyerek nem tudhatja, hogyan nézett ki korábban ez a hely, mégis ösztönösen sejti, milyennek kellene lennie.