Fenyvesi Áron: Tenyésztett enyészet

Uglár Csaba legújabb ciklusáról

Egy dologban biztos vagyok, Uglár Csaba 2010 tele óta új típusú képeket tenyészt. Hogy a fájlok szerzősége Uglárt, vagy különböző számítógépeit illeti, azt néha már nem tudom. Távol álljon tőlem az, hogy felesleges szerzői jogi vitát akarjak gerjeszteni egy eszköz és egy alkotó között, de ennek a kérdésnek a feltevése esszenciális a képek természetének megértéséhez. Uglár az elmúlt években végzett kísérleteinek ugyanis pontosan az a lényege, hogy egy olyan automatát, még inkább automatizmusokon alapuló rendszert hozzon létre, amely a lehető legkevesebb „külvilági” behatással generál sok és különleges művészetet. Uglár új képciklusa mégsem frankensteini, sem nem horrorisztikusan régivágású módon (neo)gót, hanem kietlenül minimalista, talán csak egy csipetnyi keménykalapos pszichoanalízis van benne, de erről később.

A műfajilag és technikailag alig kordában tartható új ciklus és képfolyam magába foglal néma és hangos mozgóképeket, képfájlokat, printscreeneket, valamint ezek alapján vagy éppen csak ezekből inspirálódó, papírra és vászonra készült festményeket. A képek különlegessége, közös nevezője az az elemi meghatározhatatlanság, mely nem engedi definiálni, hogy minek mikor van vége, mikor kész valami, mikortól tekinthető befejezettnek. Mintha az egész csak egy óriási, véget nem érő kreatív folyamat lenne, amiből csak kivételes alkalmakkor lesz „végtermék”, mint most, ezen publikáció okán.

Biztos vagyok abban is, hogy Uglár Csabát soha ennyi éven keresztül egyetlen képzőművészeti problémakör sem kötötte még le. Uglár művészete ugyan mindig is problémacentrikus volt, de mediálisan sohasem fixált; készített már korábban festményeket, videókat, ezeket ötvöző installációkat, és még számtalan, a fenti műfajok határán mozgó hibrid, néhol konceptuális, néhol szenzuális experimentumot. 2010 tele óta azonban Uglár rövidebb-hosszabb szünetekkel különböző számítógépek monitorai előtt ül (most már párhuzamosan tableteket is irányít bluetooth-billentyűzettel) és sejt-automaták és fraktálok képalkotási potenciálját tanulmányozza. A sejt-automaták és fraktálok képei folyamatos változásban vannak, hogy Uglár szuggerálja-e beléjük ezt, vagy valóban képesek az állományok entrópiát szimulálni, azt néha magam sem tudom eldönteni.

De mik is ezek a képek valójában, és legfőképp miért érdekesek? Hogy szavakba, definíciókba kapaszkodhassunk, mondhatjuk rájuk azt, hogy a generatív művészet képeivel van dolgunk. Ezt nem Uglár Csaba találta ki, a számítástechnika pionírjai is kísérleteztek már olyan programokkal, amelyek által számítógépek alkottak és alkotnak képeket a mai napig. Mi több, mára ez, mármint a generativitás, olyan komplex szürke zónát vont maga köré, ami biztosan az ipari jövőnk felé mutat, mivel a gépek automatizmusain alapuló rendszer, emiatt persze rentábilis is, és már javában alkalmazzák startupok, programozók, matematikusok, nem utolsósorban designerek. Uglár a generatív képalkotás képzőművészeti vetületeivel foglalkozik; a „sejt-automaták” és fraktálok egymásba fonódó rendszerével operál, amelyek végtelen variációs, modulációs lehetőségekkel bíró képek automatikus generálásával kecsegtet. A matematikai illetve geometriai képletek alapján létrejövő képek olyan vizuális mintázatokkal bírnak, olyan struktúrákat hoznak létre, melyeket általában a képzőművészet képeivel is azonosíthatunk, mivel gyökereik visszavezethetők egészen a ’60-as, ’70-es évek pszichedéliájának vizuális kultúrájára, vagy talán a még korábbi nonfiguratív avantgarde kísérletezésére is, leginkább Frantisek Kupka művész-médium orfista kubizmusára.

Uglár képei látszólagos rendszer nélküli rendszerek, egyszerre organikusak és digitálisak, és ezen két szó minden önellentmondását magukon hordozzák. Káoszelmélet ez a javából, elektrotechnikai moduláció, amitől Van der Graaf-generátor nélkül is égnek állhat a hajunk, miközben egy testtel és tudattal bíró képzőművész saját szervetlen meghosszabbításaként tekint egy random mintázatokat gyártó gépre. Amíg Uglár képeit nézve a képernyőn forog a homokóra, változnak a képhalmazok, terjeszkednek vonalon belül, nyilván olyasmiken is morfondírozhatnánk, hogy mi lenne velük, ha egyszer túlnőnének az állomány határain. A sejt-automaták egy része folyamatosan terjeszkedik, miközben a másik része elhal, olyan ez, mintha egy nagy digitális korallzátony létrejöttének tanúi lennénk, ami a biológiai pusztulás okán hagy hátra esztétikailag is érdekes struktúrákat. Csak bátorság kell ahhoz, hogy a tudomány oxigénpalackjai és uszonyai nélkül merüljünk le ezen folyamat tanulmányozásához. Érzésem szerint Uglár Csaba már kopoltyút is növesztett e célból.

Szóval sok itt a kiszámíthatatlanság. A sorok, pixelek közé zoomoló Uglár a véletlen és az organitás következtében előbújó mintázatokra, ősképekre vadászik: „a patkánytudósra”, „a török császárra”, „a jegesmedvére”. De persze nevezhetjük ezeket bárhogyan, akár a csillagképeket, amíg a képek önmagukat generálják, az alkotónak és nekünk is van időnk kívülről tanulmányozni, szemlélni az alkotói folyamatot.

Megjelent a Műút 2014045-ös számában

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük