Antonius elhagyja Antoniust.
Ki szeresse? Ráadásul nem is
ez a legnyomasztóbb
kérdés, hanem az, hogy kit is?
Mert azt ő maga is tudja,
hogy Antonius nem a városa, a katonái,
a megfogyatkozott számú serege,
de nem is hajdani szerencséje,
és a mostani balsorsa sem.
Akkor viszont kicsoda?
Ezzel a kérdéssel kell szembenéznie
ezentúl, sőt már egy ideje ezzel kellene
szembenézzen. De bujkál a kérdés elől. És retteg,
mert nem tudja a választ. És járkál
a városban, amiről eddig azt hitte, hogy az övé,
és betér egy kocsmába, majd egy másikba és
egy harmadikba is, holott régóta tudja,
hogy a kocsmákban szerzett válaszok
legfeljebb egy napig tartanak, de most
a negyedik, vagy talán az ötödik kocsmában,
erre már nem emlékszik pontosan,
— így szokott ez lenni —
egy Alexandriánál is keletebbről származó
zsidóval ült egy asztalnál
— ez is micsoda képtelenség
lenne máskor —, a zsidó öreg volt,
ahhoz kétség nem fér, valószínűtlenül
öregnek tűnt, s nem a szakálla tette,
sem az égtájak felé szétfutó homokszín
ráncok ösvényei, sokkal inkább
a beszéde volt az, ami mintha
nagyon messziről, egészen régről
szólt volna, és Antonius sokáig
nem is emlékezett másra — ez ilyenkor
a legtermészetesebb —, mint a zúgó fejében
szóló lassú hangra, amely pont így szólt
már előző este is — vagy hajnal volt? —,
a kocsmazajban, és csak később, jóval később,
mikor már rég kialudta a mámorát, és újra
erőt vett rajta a kétségbeesés, akkor érezte,
hogy valami van még e mögött a halk
zúgás mögött, valami, ami megnyugtatóbb
a hangnál, és mikor felidézte a szavakat,
meglepődött, mennyire pontosan sikerült
emlékeznie ezúttal, elégedj meg a kérdéssel,
mondta az öreg, na persze, nem lesz könnyű,
tette hozzá, de mégis jobban jársz, mint akik
egy életen át választ keresnek. És állt Antonius
a naptól síkossá váló falak fölött, és egyáltalán
nem érezte magát nyugodtnak.
Megjelent a Műút 2014045-ös számában