Sántha József: A hiteltelen valóságos

Gerőcs Péter: A betegség háza. Egy mizantróp feljegyzései. Kalligram, 2013

„Imádkozhatnék istenhez azért is, hogy a dühöm kitartson az utolsó pontig…” — jelenti ki az író már az első oldalon, és a regény két mottója is (Mészöly Miklós, Thomas Mann) ezzel párhuzamos gondolatokat tartalmaz. Nem rossz felütés, vélhetjük, esetlegesen egy bernhardi gyűlöletmonológot képzelünk el a regény folytatásaként. Ám a reményeink nem igazolódnak be (szerencsére), viszont valamiféle gyors kiüresedését, lanyhulását, fáradását érezhetjük a szövegnek néhány lap után. Hősünk iskolai élményei, a másik nemhez történő infantilis közeledése, a kora ifjúság kissé sznob budai értelmiségi életébe való alámerülés, az első csalódás naiv életszemlélete; mindezen tények együttese egy rossz ifjúsági regény közhelyes élményeiről árulkodik. Hirtelen olyan lapos lesz, mint a legbárgyúbb publicisztika. Lett légyen az antiszemitizmusról, az orbáni hatalom regnálásától való, mát érintő undorról, a francia forradalomról vagy a szegénységről szó. „A világ nem megy sehová. Néha levedli bőrét, mint a kígyó, és újat növeszt. Vagy ha netán megy valahová, akkor is inkább csúszik, féregmozgással, és hátrafelé. Szegények mindig lesznek. Persze lehet, hogy nekik jobb. Menjen az anyjába az a Nobel-díjas közgazdász! Ha egyáltalán van neki anyja.” (28) Ennél már nincsen lejjebb, gondolhatjuk, egy szépirodalmi mű olvasásakor. És így is van. Gerőcs a regény indításakor majdnem mindent elveszít, innen már nehéz lesz felkapaszkodnia. De teljességgel nem lehetetlen.

Szerkezetileg ugyanis egy többrétegű, összetett megszólalásokat és különböző idősíkokat felmutató epikával van dolgunk, amelynek egyes fejezetei tökéletesen más-más minőségeket tartalmaznak. Adva van egy testvérpár, Endre és Barnabás, akik egy kispolgári családban születvén az ebből való kitörés kétféle útját járják be. Ha helyreállítanánk az idő és a történések linearitását, akkor a következőképpen tudnánk rögzíteni a regény lényegesnek tűnő eseményeit: A testvérek korán kezdődő rivalizálása a fiatalabb fiú, Barnabás győzelmével ér véget. Újságíró lesz, egy országos napilap szerkesztőségében dolgozik, mentora, atyai tanítója, példaképe lesz egy idősebb, a többiek által nem igazán kedvelt kolléga, Lohász Péter. Egész eddigi életét végigkíséri egy másik, gyermekkori barátság, amelynek azonban furcsa, majdnem ördögi mellékszálai vannak. Petyának hívják ezt a barátot, megfelelően agresszív, állandó ellentmondásokat gerjesztő alak, aki időnként visszatér Barnabás életébe, és akinek a befolyásától, nagyrészt annak gátlástalansága miatt nem is képes megszabadulni. Része a regénynek egy Balaton-parti időzés Petyával, és egy bordélyházi jelenet, amely az író tudatában a kurva meggyilkolásával végződik.

A másik szál a szerkesztőség hétköznapjait mutatja be, a Lohász Péter elleni durva publicisztikai támadást (mivel a Filozófiai Intézet vélt pénzügyi visszaéléseinek megalapozatlan gyanúsításáról van szó, a történések ideje így egészen pontosan behatárolható), aminek következtében a mesélő elszánja magát, hogy egy ellencikkben zúzza porrá a rossz színben feltüntetett filozófus, Szerb Gábor Mihály érveit. Nemcsak cikket ír, hanem egy inkább lázálomhoz hasonlítható vitában meg is védi mentorát. A vitát követő éjszakai kalandozások során következik be a bordélyházi jelenet, s ekkor történik meg hősünk szellemi összeomlása is. Egy gáláns tett, a halálos betegnek gondolt Lohász szellemi párbajban kicsúcsosodó megvédése, majd a régi, rossz szellem feltűnése és a vélt gyilkosság adja meg a regény legsúlyosabb rétegének a hátterét. Talán mindezen események együttese is kevés ahhoz, hogy eddig hol mizantrópnak, hol mások által érzelmileg zsarolt barátnak, hol pedig Don Quijoténak mutatkozó hősünk végleg elmerüljön szelleme éjszakájában. Márpedig ez történik vele, kissé Adrian Leverkühnéhez hasonló szellemi leépülés szenvedő alanya lesz, megfosztva annak ördöggel kokettáló zsenialitásától, de éppen elégséges és gazdag epikus látással teljes szereplővé válik, naplója pedig a regény legigényesebben megírt és átgondolt lapjaivá.

A saját én-tudatát, memorizált önképét kioltó betegsége egy bizonyos agyat károsító szer használatának köszönhető. A hypothalamus sejtjeinek öncsonkítása idézi elő Barnabás autisztikus leépülését. Sem a publicisztikai vita valós hátterét (ki is lenne a gyanúsan ismerős Szerb Gábor Mihály), sem pedig e biokémiai jelenségnek nem szeretném tisztázni a valóságos hátterét, olvasóként elfogadom az író által közölt tényeket, s ezeknek a következményeit. Itt Gerőcs jelentős epikus újítással él, és ez a regény legkülönösebb, legmarkánsabb rétege.

Ekkor egy házban találjuk őt, amint számára folyton idegennek tetsző emberek társaságában tölti mindennapjait. A cím is erre a helyszínre utal. Hősünk folytonosan ír, jegyzetel, szinte verseng tolla a folytonos történésekkel. Nem a szürrealisták automatikus írásáról van szó, sem az őt gyötrő lelki folyamatoknak a pszichoanalitikus kiírásáról. Írásának egyedüli célja az én megtalálása, az író (de nem az írói) lény rögzítése. „Le kell írni mindent. Mindent leírok, hogy megtörténjen. Amit nem írok le, az nem történik meg. Megtörténés. Meg kell történtetni a dolgokat, hogy legyen történetünk.” (66) Némi ellentmondást érzek itt és olykor máshol is Barnabás írói tevékenységével kapcsolatban. Tudniillik nála az írás éppen nem a történés, hanem az én reprodukálását szolgálja. Csak azért ír, hogy az írásaiban újra és újra találjon egy elbeszélőt, akivel azonosítja magát, még ha a folyamatokkal nincs is tisztában. Azt nem tudja, hogy ki ő, de azt egészen bizonyosan, hogy amibe ír, az az ő füzete. Az amnézia csak a közelmúltat törölte el, egész életének problémahalmaza azonban valóságos a számára. A múltja szilárd, kitapintható, ám a jelene és a közelmúlt teljesen nélküle létező jelenségek egymásutánja. Már csak azt kellene tudnunk, hogy az efféle tudat feltérképezhető, működő dolog-e? Itt érezhető leginkább Mészöly Miklós Filmjének közvetlen hatása, a mindent szenvtelenül ábrázolni akarás ethosza. Sejthetően a folytonos jegyzetelés, a dokumentálás sosem állhat össze történetté, viszont önmaga felismerhetőségének a példatáraként jó szolgálatot tehet, hiszen amíg a kívülről jövő információkat a legteljesebb bizalmatlansággal verifikálja, addig a füzetébe írottakat mint reflektálatlan énjének tényeit tudomásul veszi.

Az ismeretlen, aki a villamoson is szüntelenül jegyzetelőt megszólítja, egy olyan kritikus, aki nem mentes bizonyos előítéletektől, a grafomán, folytonosan jegyzetelő alakban Joyce mindent ábrázolni akaró figurájára ismer. Ez megint csak egy csapda, hiszen a dublini illetőségű úriember éppen a szerkesztésben, nem az ösztönösségben, hanem a tudatosságban múlja felül a múlt század regényíróit. Ha tehát folytonosan írunk, akkor szüntelenül árulói leszünk a saját kiszolgáltatott lényünknek. Mert ha az életünk maga az írás, mást nem is igen teszünk, amely dolog önmagában véve énünk passzív vetülete. Mihelyt azonban olvashatóvá is válunk, ahogy Barnabás is elolvassa folytonosan gyarapodó füzetét, visszaolvassa az életét, akkor mások szerepét tekintve a naplót akár egy feljelentésként is olvashatjuk. Így a testvére, Endre öccse feljegyzéseiből szerez ismereteket a gondozónő megbízhatatlanságáról, esetlegesen a felesége perverz énjéről, amelyről azonban csak egyszer esik szó. Barnabás feljegyzései kitörölhetetlenül érvényesek és árulkodóan személyesek, minderről azonban egyedül csak ő nem tud. Ez a könnyen olvasható, azonban sokasodó rejtélyekkel teli szöveg egyre inkább tökéletesen kicselezi az olvasót, aki azt gondolja, hogy a testvére, Endre hiába is firkál bele a füzetébe, a külvilág számára érthető, irodalmilag meglehetősen gyenge fejezetet. Azt is hiszi, hogy a kurvával nem éppen Nietzsche filozófiai elmélkedéséről kellene társalognia Isten haláláról, az új Ember megszületéséről. Az élete, a gyerekkor történései is kissé semmitmondóak. Amint azonban a kritikus elfelejti, hogy az ő szerepe a mű befogadásában nem az előítéletek felsorolása, hanem a színtiszta megértés és nyitottság, egészen meglepő dimenziókat lesz képes a szerző számára jóváírni. Felerősödik és vizuális ismétlődésében nagy szerepe lesz a balatoni kirándulásnak, amely aztán párhuzamok egész sorát teremti meg így, visszafelé tekintve, a hihető-hihetetlen öntudatlanságával, a betegségével, a gyilkossági késztetésével, vagy például a bátyja szerepével összefüggésben — aki testvérét a korábbi tapasztalatai alapján egy végtelenül önző, másokat lenéző, autokratikus személyiségnek látja, és éppen a betegsége teremti meg számára a lehetőséget, hogy végre szerethetővé váljék, és gondozza is, akár csak a pokolbéli barát a balatoni üdülőben, nem törődve azzal sem, hogy házassága ennek az önfeláldozó gesztusnak a következtében romlik meg.

Ezek a működő párhuzamok érik el aztán, hogy sok előző befogadói megfontolás veszít kritikai erejéből, elsősorban a regény nagyon vegyes szövete és a különböző tudatállapotok egybeírása miatt, amelynek következtében hol az élete főbb fordulatain átlátó vallomások, hol pedig a tulajdon házában való eligazodáshoz is jegyzetekre támaszkodó, atomizálódott én megszólalásai keverednek. Beckett túlméretezett tudatállapotokat rögzítő regényeiről joggal feltételezzük, hogy az írói automatizmus mindenféle mélyebb esztétikai megfontolás nélkül beszélteti hőseit, anélkül, hogy akármiféle kritikai utómunkálat során a történések jelentéktelen tárgyi és epikus elemeiről lemondana. De egyet kell értenem Gerőccsel abban, hogy nem az olvasó szabja meg a szöveg értelmezési terét, hanem a mesélő által megteremtett nézőpontok összességének eredője hat már a befogadóra, s így fokozatosan hihetőnek tűnik a külön-külön kissé széttartó világok végső halmaza. Mire az utolsó jelenethez érünk, amikor a külvilágban eltévedő Barnabásra újra csak lecsap a régi barát, hogy egy kocsmába cipelve beszélgessen vele, főhősünk szánalmas idegensége és védekező reflexei nyomán tényleg kibontakozik egy Dosztojevszkij és Thomas Mann jelzett műveire semmiféleképpen nem utaló, de drámailag ténylegesen hasonló szituáció, amelyben el is tűnik, meg is szűnik hősünk eddig is alig pislákoló szellemi tudata, és elmerül a lélek nyelvileg tovább nem jelölhető poklában.

Külön kell szólnunk a regény objektív társadalmi rajzán túlmutató benső napló stilisztikai bravúrjairól, amikor éppen nem a pillantok rögzítésének végtelenített automatizmusa dolgozik, a szüntelen írásból kiválik egy lírailag megkomponált belső szerkezet, amely, bár ismétlődően visszatér, de éppen ez adja a tudati állapot nem hódítani akaró, hanem éppen az önmaga felismerésére törekvő, hihetetlen belső dinamizmusát. Hiszen ez a rész már-már költői megszólalás, mintsem epika, a magáról leváló szöveg építőanyagául szolgál az én reménytelen visszafoglalására. Mivel azonban mindennek az iránya a bensőt célozza meg, nincs is más anyaga, mint az én határait nem lelő érzékiség végtelensége, ezért az eredmény sem lehet más, mint a tökéletes szellemi összeomlás. Evellei Katalin szép, paradox megjegyzésével szólván: „Ahogy a leírt szöveget olvassuk, úgy hamisítjuk meg a múltat — úgy válik egy senki számára hozzá nem férhető igaz történet mindenki számára hozzáférhető fikcióvá.” (Utazás az egérlyukba, Kalligram, 2014/3) Az egyensúly itt helyre is áll, hiszen alig lehettünk egy élet tényeinek mustrája során tájékozottabbak, mégis egy olyan mintát kaptunk, amely nem föltétlenül a könyvbéli Barnabás titkaira mutat rá, sokkal inkább az olvasó preferenciáit rombolja, az előítéleteit teszi zárójelbe. És ez mindenkor szerfölött bravúros minőségként mutatkozik meg egy prózai alkotásban.

A regény prológusa ilyen formában talán fölösleges is, és csak újabb regénytechnikai problémákat vet föl. A kézirat gondozója, közreadója ugyanis Lohász Péter lesz, az öreg barát, akiért az utolsó harcát vívta hősünk. Ha eddig elfogadtuk a legnagyobb képtelenségeket is, most ezt már egy idegen szemével nézve nem tehetjük. Abban egyetérthetünk Lohásszal, hogy, mint írja: „Nem művészi értéket tulajdonítok neki, hiszen formájukat tekintve nemigen akaróznak rokonságot mutatni a regények szerkezetével, ám egy kis szerkesztéssel mindenképpen olvashatóvá válnak bárki számára.” (260)

Volt itt minden, gyilkosság, ördöggel való viaskodás, s minderre alig illenek a közreadó szavai: „én személyesen úgy érzem, hogy tragikus apoteózisában lénye nem szánalomra, hanem sokkal inkább irigylésre érdemes.” (262)

Nos, ez az, amit a legkevésbé sem hihetünk el.

Megjelent a Műút 2014044-es számában

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük