Amikor unatkozom vagy nincs túl jó kedvem, azzal szórakozom, hogy visszaolvasok csetbeszélgetéseket, amiket a haverokkal írtunk. Vagy Eszterrel. Nagyon vicces. Egyszer kimásoltam dokumentumba, hogy megtudjam, kábé hány oldal lenne Wordben a beszélgetésünk Esztivel, mondjuk három hónap alatt. Idén júniustól szeptemberig 794 oldal volt. Nagyon kemény! Majd egyszer elolvasom egyben. Szinte minden nap csetelünk. Reggel, amikor felébredek, eszembe jut, hogy ő vajon fenn van-e már. És akkor írok neki egy üzit. Így kezdődik majdnem minden nap. Csütörtökönként hét órája van. Mondjuk szerintem neki mindegy, hány órára készül. Olyan színű a haja, mint a gesztenyéknek. Szorgalmas, okos és kék szemű.
Ma vasárnap van, október 20-a, száz ágra süt a nap, egyszál pólóban ülök. Kisgyerekek ordítoznak a játszótéren, Anna a leghangosabb, szokás szerint sipítozik. Most nem zavar. Most még az sem zavar, hogy Eszter nincs itt. Ülök a parton, sima a víztükör és olyan hangosan kopogtat egy harkály, hogy a villamos zaja sem tudja elnyomni. Októberben kopogtat a harkály egyáltalán? Vagy akkor mi ez? Na, mindegy. Szép a Feneketlen-tó, főleg így, ahogy rásüt a nap, ha hunyorítok, látom a sugarakat. Jó most egyedül. Visszagondolni erre az elmúlt pár hónapra. Eddigi életem legkirályabb időszaka volt. Kíváncsi vagyok, mi jön ezután.
Azt olvastam a tankönyvben, hogy a magyar irodalom legszebb mondata az, hogy: elhull a virág, eliramlik az élet. És ha nekem más a legszebb? Azt sem bírom, amikor az van írva valamelyik könyv fülszövegében, hogy az év vagy az egész évszázad legjobb regénye. Honnan tudják? Ki mondja meg? Ez a verssor tényleg nagyon jó, de remélem, nem a legjobb, mert ezt már olvastam és akkor nem lenne miért elolvasni a többit. Még csak 14 leszek. Nem akarok túl lenni a legszebb versen. Na, mindegy. Az egész csak arról jutott eszembe, hogy október van, szinte nyár. Petőfi a Szeptember végénben majdhogynem megírja a saját halálát meg a felesége sorsát, ősz, elmúlás, blablabla. Most október van és süt a nap. Nehéz elképzelni, hogy mindjárt tél lesz. Akkoriban más idők jártak. Most klímaváltozás van, ahogy elnézem, az idei télen nem biztos, hogy majd hó takará el a bérci tetőt. Jó, tudom, hogy kicsit fura ilyeneken gondolkodni, de néha kell. Eszterrel ilyenekről is lehetett beszélgetni. Nem tudom, hogy mostantól majd kivel beszélgetek fura dolgokról. Mostantól nem tudom, hogy mi lesz. Egy biztos. Néha ősszel is van tavasz.
A családunkban mindenkinek barna a szeme. Ezért is jó volt a szemébe nézni. Az övé kék, nagyon kék.
Szeretem az életem. A családom, barátaim, sulim, városom. A komfortzónám. Milyen szó már ez? Anya beszélgetett múltkor Eszti anyukájával a nappaliban, de olyan hangerővel, hogy zengett a ház. Azt mondta anyu: „Harminchét leszek és hol tartok? Sehol. És, tudod, elgondolkodtam azon, hogy talán tényleg nektek van igazatok. Nekem is újra kell gondolnom az életem. Ideje, hogy elhagyjam a komfortzónám, kezd kiüresedni minden, muszáj bátornak lenni.” Elég drámaian adta elő, hadonászott, mutogatott is beszéd közben a kezével, magyarázta nagyon a barátnőnek, hogy mi miért van. Alig vártam, hogy elmenjenek és megnézhessem végre a neten, mit jelent az a szó. Mi az, amit anyukám el akar hagyni?
(Részlet a Most akkor járunk? című ifjúsági regényből)